Úgy egy évvel ezelőtt ilyenkor, mindenhol Ewing-sarcomából, vagy más, a csontdaganatos betegségéből meggyógyult eseteket kerestem, sikertelenül. Persze nem azért nem találtam, mert nincs rá példa, most már saját tapasztalatból tudom. Elég nehéz róla “beszélni”, -jelen esetben írni, ha az ember túl van rajta. Inkább szeretné elfelejteni, azt, amin keresztül ment. Viszont, ha arra gondolok, csak egy ember is hozzám hasonlóan keresgél, és esetleg segítséget nyújthatok, ha ezt elolvassa, megérte leírni.
Átlagos életet éltem, mint a velem egykorúak általában. Az egészségügyben dolgoztam, ott is tanultam tovább, a f?állásom mellett volt két mellékállásom és nyelvtanfolyamra jártam.
A szabadidőmben családommal, barátaimmal találkoztam, Egyszóval szinte soha nem unatkoztam, nagyon élveztem, hogy úgymond pörgött az életem.
2000 májusában elkezdett fájni a jobb oldalon a derekam és a lábam. Annak tulajdonítottam, hogy nem sokat pihentem, talán meger?ltettem magam, nem vettem róla tudomást. A fájdalmam ekkor még időszakos volt és nem elviselhetetlen. Egy évvel később már annyira fájt, hogy szinte állni, ülni, járni és feküdni sem tudtam. Ráadásul a fájdalom mellé még egy zsibbadás is társult, úgy éreztem, mintha nem az én lábam lett volna.
Ennek ellenére nem fordultam orvoshoz:
Egyrészt féltem, mert utoljára 6 évesen voltam kórházban, akkor vették ki a mandulámat, azóta még vért sem vettek tőlem,
Másrészt éppen vizsgaidőszak volt az iskolában.
2002 januárjában azonban a munkámat sem tudtam elvégezni, így elmentem, egy idegsebészhez.
Az orvos azt mondta valószínű, van egy porckorong sérvem, de a CT. vizsgálat után többet tudunk majd.
Az eredmény igazolta az orvos diagnózisát, kiegészítve azzal, hogy hatalmas nagy, le van szakadva, és, hogy azonnal meg kell operálni, mert bármelyik lépésnél lebénulhatok.
Ez az információ halmaz akkor sokkolt engem. (Akkor még nem tudtam, hogy nem ez lesz a mélypont.)
Meg kell operálni, megszúrnak, vért fognak venni, már a gondolattól is szörnyülködtem!
Nem akartam beleegyezni. Ha jól emlékszem vissza, ez egy pénteki nap volt. Rettenetesen telt a hétvége, minden lépésnél azt vártam lebénulok, persze a fájdalom és a zsibbadás sem hagyott alább.
A következő héten minden vizsgálat elvégzése után, január 14.-én megoperáltak. A műtét előtt úgy fél órával odaült az ágyamhoz az operáló orvosom. Elmondta, hogy a konzíliumon, ahol megvitatták a többi orvossal az esetemet, sokan amellett vannak, hogy ez nem sérv, de biztosított a felől, hogy ő 99%-ig meg van róla győződve, hogy az…….. Hittem neki,,, meg sem fordult a fejemben nekem sem, hogy ez valóban más is lehet. Mégis mikor kihoztak a műtőből az volt az első kérdésem sérv volt-e? A kolleganőim (merthogy ott operáltak, ahol dolgoztam) arcán zavartság tükröződött, senki nem adott a kérdésemre egyértelmű választ, mígnem egy közeli barátom annyit elárult:”……. Nem Cila, nem sérv volt………, daganat csak még nem tudják, hogy milyen…..”
Aznap már nem láttam az orvosomat.
Másnap mikor kiszedte belőlem a csöveket és először felálltam, akkor elmondta, hogy daganatot találtak az LIV.-es és az LV.- ös csigolyámon, amit ki tudtak szedni (az LV.-ös csigolyám külső ívével együtt) azt elküldték szövettanra, és majd meglátjuk mi lesz, persze mindenki biztosított felőle, hogy jóindulatú a daganat. Amiről persze én is meg voltam győződve.
Kételkedni csak akkor kezdtem, amikor hetek múlva sem volt még eredmény, én különböző speciális vizsgálaton estem át, és megtudtam, hogy az elsődleges keresztmetszet szerint rossz indulatú daganatról van szó. Akkor sem akartam elhinni, hogy velem ilyen megtörténhet, de most már elgondolkodtam, mi van akkor, ha mégis………
Három hét múlva megszületett az eredmény: Ewing-sarcomás vagyok, csontrákos. Szinte semmit nem tudtam róla, nem tudtam felfogni, csak ültem és potyogtak a könnyeim. Fogalmam sem volt róla mit kellene tennem. Nem sok gondolkodási időm volt. Február 4.-én átszállítottak az onkológiára az első kemoterápiás kezelésemre.
Annyira gyorsan történt minden, szinte nem is fogtam fel, hogy miért vagyok ott. A kezelőorvosom egy fiatal nagyon kedves orvos, mindent elmondott, amit tudnom kell és minden kérdésemre válaszolt……… Csakhogy nekem fogalmam sem volt mit kérdezzek. Így megbeszéltük, hogy összeírom a kérdéseimet, és aztán teszem fel neki. (Talán védekezésből, talán, mert tudtam a válaszokat közel fél évig nem is kérdeztem semmit. Nem mertem.). A kezelés még aznap elkezdődött, napi hét palack infúzió három napon keresztül a negyedik nap, pedig ha nincs semmi baj, haza mehetek. Felkészített, hogy a hajam ki fog hullani, mégis mikor megtörtént nagyon rosszul érintett. Azt hittem én leszek a kivétel, aki erősíti a szabályt, mivel nem rögtön, hanem a kezelés után úgy egy héttel kezdett el hullani. Gyakorlatilag három nap alatt elment. A parókával nehezen, de megbarátkoztam. Beletörődtem, hogy szurkálgatnak, de ilyen fájdalommal nem számoltam. Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen. Teljesen tönkretette a vénáimat, nagyon hányingerem volt és eszméletlenül gyengének éreztem magam még a beszéléshez is, a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani. Szagoktól, illatoktól undorodtam, így az evés sem ment. Azt, hogy tulajdonképpen mi vár rám, talán a második kezelés után értettem meg. Nagyon kiborultam, úgy éreztem és érzem a mai napig, hogy semmi olyat nem követtem el, amiért ezt érdemelném. A vérképemet nagyon levitte állandóan, így két kezelés között járhattam injekció kúrára, vérképellenőrzésekre. Nem bírtam senkit elviselni magam mellett a kezelés utáni napokban, mindenkit bántottam, azt akartam menjenek el, hagyjanak békén, ne lássák azt, ahogy szenvedek, hányok, gyenge vagyok. Undorodtam magamtól. Sokszor napokig nem mentem sehova, nem beszéltem senkivel. Rettenetes volt rádöbbennem, hogy ezzel csak „egyedül” én tudok megküzdeni. Mások meghallgathatnak, adhatnak tanácsokat, de, még ha akarnak sem tudnak segíteni. Ijesztő volt ez a „magamra maradás”.
A harmadik kezelés után mivel a daganat nem nőtt, de nem is ment össze, sugárterápiára küldtek. A kezel?orvosom minden hitét ebbe vetette, ez kissé megijesztett. Ugyanis a Ewing-sarcoma fiatalok betegsége, emiatt kevesebb volt az esélyem mintha tíz évvel fiatalabb lettem volna. Ebben az időben nagyon magam alatt voltam, állandóan sírtam, sajnáltam magam és a szeretteimet. Az onkológusom tanácsára elkezdtem pszichológushoz járni, aminek a jelentőségét talán csak most így utólag tudom felmérni. Nagyon sokat segített, ugyanis vannak dolgok, amiket az ember bármennyire szeret is valakit, nem mondana el senkinek. Viszont annál nagyobb szüksége lenne rá, ha belátja, ha nem.
Több mint egy hónapot (36 kezelés, 9 héten át) jártam sugárkezelésre minden nap, nagyon fáradtnak éreztem magam ez idő alatt, de ennél nagyobb problémát nem okozott. Augusztusban még egy kemoterápia után elkészült a kontroll MR, minden ett?l függött, nagyon izgultam, de érdemes volt küzdeni. A daganat összement annyira, hogy operálhatóvá vált. Túl szépnek tartottam, hogy igaz legyen azok után, amire felkészítettek. Így nem tudtam felhőtlenül örülni a jó hírnek, féltem kiderül valami, amiről még nem tudunk.
Októberben megoperáltak a Tiszti Kórházban. A műtét nagyon jól sikerült, én meg igyekeztem gyógyulni, minél el?bb önellátó akartam lenni. Három napig intenzív osztályon feküdtem, az nagyon rossz volt. Nem kelhettem fel, ágytálaztak, mosdattak, szörnyű volt, de nagyon kedves volt mindenki szerencsére. Egy hét után tudatosultak bennem az operáló orvosom szavai, azt mondta meggyógyultam, hogy alig látott bennem élő daganatos sejtet, úgy néz ki vége a rémálomnak.
Azóta öt hónap telt el, két kemoterápián estem túl utókezelés gyanánt. Jelenleg folynak a vizsgálatok, eddig minden eredmény azt mutatja valóban meggyógyultam. A hajam is kezd nőni.
Az életem már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte, de nem bánom. Sok mindent másképp látok, gondolok, érzek, azóta. Még nem nagyon tudom, hogyan tovább, újra fel kell építeni az életemet, újabb célokat kell keresnem. Próbálkozom. Ha életben tudtam maradni, élnem is tudnom kell vele.
Tudom közhely, de higgy magadban, higgy a gyógyulásodban, és engedd, hogy segítsenek.
Én kaptam egy második lehetőséget az élettől.
