2002-ben elsős osztályt kaptam /tanítónő vagyok/, boldog voltam, mert mindig ez az évfolyam állt hozzám a legközelebb. Minden rendben volt, van két szép gyerekem, rendes férjem, úgymond teljes volt az életem.
Októberben elkezdett fájni a gyomrom /addig sohasem fájt/.
Biztos az idegesség, gondoltam. Eddig, ha valami nem stimmelt nálam rohantam az orvoshoz, járok mammográfiára, nőgyógyászati szűrésre rendszeresen. Most nem tettem. Ha ettem jobb volt, így szinte egésznap „eszegettem”. Biztos sok a savam, gondoltam.
Decemberben elmentem a háziorvosomhoz, írt savkötőt és mondta, hogy menjek el tükrözésre. Persze én már kipróbáltam a patikában recept nélkül kapható gyógyszerek közül jó néhányat és szedtem nyugtatót is. Soha nem voltam a nyugalom mintaképe. Mindig szorongok valamit?l, ha kell, ha nem, ez nálam alkati dolog.
A RÁKTÓL pedig rettegtem. Anyukám és nagymamám is abban halt meg.
A gyomorfájás nem akart múlni. Februárban rászántam magam egy gyomortükrözésre a lakóhelyemhez közeli kórházban. A tükrözés iszonyú volt, azóta már tudom, hogy lehet elviselhetővé is tenni. Itt nem kaptam semmilyen érzéstelenítést (a főorvosnő akart adni, de nem volt). Hatalmas fekély, mondta az orvos. Persze borzasztóan elkeseredtem. Szép kis születésnapi ajándék /másnap volt a születésnapom/. Azt mondta, hogy a szövettani eredmény után többet fogunk tudni. Pánikba estem RÁK, biztos rák gondoltam.
Hívtam az orvos barátnőmet, tudtam hogy neki volt már fekélye, nyugtatott.
Nagyon rendes volt a doktornő, aki vizsgálta a mintát, öt nap után telefonálhattam. Megnyugtatott nem rák, lymphoma életemben először hallottam ezt a szót.
Persze rögtön hívtam orvos barátnőmet, böngésztem az internetet. Megnyugodtam egy kicsit, jobb, mint a RÁK!
Amikor a doktornő, akihez vissza kellett mennem azt mondta, hogy még pár vizsgálatot el kell végezni az ONKOLÓGIÁN, pánikba estem. Úristen ONKOLÓGIA! Hiszen akkor nagy a baj!
Mentünk a férjemmel a BM kórházba ismerős orvoshoz. Ő ajánlotta, hogy menjek el gyomor ultrahangra, ez a vizsgálat már nem volt olyan elviselhetetlen, mint az első.
A professzor úr pedig Schneider főorvos úrhoz küldött hál istennek.
Ettől kezdve felgyorsultak az események, úgy éreztem, mintha nem is velem történne. A mintavételt megismételtette, tehát újabb tükrözés (már lassan megszokom).
Első lépésben úgy volt, hogy elég lesz gyógyszeres kezelés, de a második mintavételből látszott, hogy nagyobb a baj. Non –Hodgkin lymphoma B sejtes diffuse nagysejtes a diagnózis. A főorvos úr kemoterápiát javasolt. Mikor megtudtam, kijöttem a rendelőből és csak sírtam… MIÉRT PONT ÉN gondolom ezt mindenki megkérdezi magától.
A férjem kint várt és én sírtam és sírtam. Ő a könnyeivel küzdött, hogy ne lássam mennyire el van keseredve, biztatott meggyógyulsz ne félj, te egy kemény nő vagy.
Mit mondok a gyerekeknek? A lányom akkor volt 13, a fiam pedig 7 éves. Nehéz volt.
A fiam még nem értette volna meg igazán, de érezte, hogy anya szomorú, nagy baj lehet. A lányom pedig mindig azt mondta, úgyis meggyógyulsz, (mit is mondhatott volna?). Teljesen kilátástalannak éreztem mindent, mély depresszióba zuhantam.
A munka már nagyon nehezemre esett. Az első kezelés után elmentem dolgozni, de csak ültem a tanári asztalnál, és persze a gyerekek is észrevették, a tompultságomat, rosszkedvemet. Ezt nem csinálhatom a gyerekekkel, másnap itthon maradtam. Egy hónapig csak feküdtem és a plafont bámultam. Sajnáltam magam. Hiába mondott bármit a férjem, orvosom.
Mire a gyerekek hazajöttek az iskolából, úgy ahogy összeszedtem magam és elláttam őket. Pokoli időszak volt. Mikor a kórházba mentem kezelésre akkor is csak sírtam. Kb. három hét múlva hatott az antidepresszans amit kaptam. Kezdtem jobban érezni magam. A kezelések után 2-3 napig rosszul voltam, ilyenkor sokat pihentem. 8 kezelést kaptam és utána még 25 sugár kezelést.
Szeptemberben (a következő tanév) mikor a gyerekek először mentek iskolába akkor kaptam az utolsó kezelést. 2004. január elején pedig befejeződött a sugárkezelés. A betegségem alatt és után is jártam Riskó doktornőhöz, aki mindig lelket öntött belém, biztatott a legnehezebb időszakban is.
Rendszeresen járok Schneider főorvos úrhoz felülvizsgálatra, akinek rengeteget köszönhetek, és mindig hálával gondolok rá.
Már lassan 3 félévet végigdolgoztam a régi munkahelyemen, de nem tanítok, hanem mint szabadidő szervező dolgozom. Nagyon szeretem amit csinálok, hiszen nem olyan megerőltető mint a tanítás, de gyerekek között is lehetek.
Még mindig félek a visszaeséstől, minden felülvizsgálat előtt szorongok, de én a betegségem előtt is ilyen voltam és sajnos teljesen nem tudok megváltozni.
Jól vagyok, sokat dolgozom, ha az idő engedi kerékpárral megyek dolgozni (kb.4 km).
Az antidepresszánst már nem szedem.
Az étkezésre a betegségem előtt is vigyáztam, de most még jobban megnézem mit eszem. Járok a Szentkirályi utcában egy tankonyhai foglalkozásra, ahol daganatos betegeknek és egészségeseknek is finom ételek elkészítését tanítják. Nagyon szeretek ide járni, nagyon jó a társaság, az oktató, sokat nevetünk, finom ételeket készítünk és eszünk együtt.
A betegség megváltoztatott. Ami régen természetes volt, mára örömmé vált. Ami régen idegesített, ma már nem érdekel. Az ember értékrendje megváltozik.
Köszönöm a kezelőorvosomnak, az osztályon dolgozó pszichológusnőnek, az osztály nővéreinek, hogy emberszámba vettek, biztattak, erőt adtak, meggyógyítottak.
Erika
