In Memoriam

Beszélgetés Székács Schönberger Istvánnal 2.

– Mit jelentett közelebbről ez a szellemi pezsgés? Miről folytak a viták, mi volt az érdeklődés tárgya?

– Tizenegy-tizenkét éves gyerekek voltunk, és már akkor mindenféléről beszéltünk: történelemről, tudományról, mindenről. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez az 1917–18-as időszak volt, amikor a gyerekek már korábban értek, tehát én már tulajdonképpen nyolcéves koromban kezdtem újságot olvasni. Sok mindent megértettünk, a forradalom a szemünk előtt játszódott le, s ez egészen biztosan érlelő hatású volt ránk nézve.

– Ha szellemi pezsgés van, akkor ez jelentheti azt, hogy politikával foglalkoznak az emberek, jelentheti azt, hogy a művészeti élet fejleményeire figyelnek oda, jelentheti azt, hogy a társadalomtudományok vagy a természettudományok eredményeire kíváncsiak…

– Ebben a közösségben tulajdonképpen mindaz, amit említett, együtt volt jelen, és nagyjából mindenkit minden érdekelt. Bizonyos szelekció azért volt. Az egyik csoportot inkább a természettudományok érdekelték, a másikat az irodalom. Tehát ebből a szempontból a hetventagú osztálynak a krémje, huszonöten-harmincan voltak szellemileg nagyon érett, hazulról komoly műveltséget és műveltség iránti igényt hozó gyerekek. A matematikatanárunk például egészen elsőrendű ember volt, aki nem könyvből tanította a matematikát, hanem egy egészen különleges metódusa volt: a matematikát és a matematika szabályait nekünk magunknak kellett fölfedezni. Az osztályban kialakult így egy kitűnő matematikus, természettudományos érdeklődésű réteg. Az osztályunkból heten iratkoztak be az orvostudományi szakra. Hozzá kell tennem, hogy pályánk folyamán mind a heten, hogy úgy mondjam, a magyar orvosi közéletben többé-kevésbé vezető pozíciókat töltöttünk be.

– Szeretnék visszatérni a Kommün időszakára. Igaz, akkor még csak tizenegy éves volt, de kíváncsi vagyok, hogyan élték azt át?

– A Kommün, hogy úgy mondjam, a magunk korának megfelelően teljesen felkészülten érintett bennünket. A második osztályban bizalmiakat választottunk, részt vettünk a direktórium ülésein. A direktóriumnak az egyik tagja például egy Weinberger Zoltán nevű hatodikos gimnazista volt, aki nem volt más, mint a későbbi Vas Zoltán. Őt később ki is csapták az iskolából, sőt az ország összes iskolájából. A magyar tankönyveket például Dénes Lajos és egy társa írta. A görögtanárunk Kempf József volt, aki a gimnáziumi görög tankönyveket szerkesztette. Az öcsém, aki öt évvel fiatalabb nálam, ugyanabba az iskolába járt mint én, de ő ugyanezt már nem kapta meg, ő a későbbi Bethlen-korszak katonás és magolós drillje szerinti tanításban részesült.

– Volt olyan tanáruk, akit elbocsátottak 1919 után?

– Többen is voltak, köztük Dénes Lajos is. Az apósom nem volt kommunista. Amikor a Tanácsköztársaság megalakult, és bizonyos követelményeket kezdett támasztani az iskolai rendszer és oktatás területén, apósom lemondott; ennek ellenére az állásából fegyelmi úton elbocsátották. De hogy ez mennyire indokolatlan volt, azt jól mutatja, hogy amikor gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter lett, apósomnak, és közeli barátjának, Benedek Marcellnak is felajánlotta, hogy választhatnak: vissza akarnak-e térni az állásukba, vagy az 1918-as előléptetésüknek megfelelő nyugdíjaztatást választják. Mindketten az utóbbi megoldást választották. Az apósom, minthogy esztéta volt, akkor már megalapította a Helikon Galériát, ami az első budapesti Rippl-Rónai kiállítást rendezte. Innen vannak a tulajdonomban Rippl-Rónai rajzok, amelyek ma is ki vannak akasztva a lakásomban. Apósom tehát nem akart visszamenni tanítani, hanem az ötödik fizetési osztálybeli főigazgatói nyugdíjat kérte és kapta meg, az ezzel járó “méltóságos” címmel. Ugyanígy járt el Benedek Marcell is. Amennyire én meg tudom ítélni, a Barcsay Gimnázium régi tanárai között tulajdonképpen nem volt valódi kommunista. Ennek ellenére a tanári testület színvonala erősen föllazult a menekült tanároknak köszönhetően, mert 1919–1920-ban, azok, akik nem tették le az utódállamok számára a hűségesküt, azokat kiutasították és idejöttek. Ezeknek a tanároknak a színvonala sokkal rosszabb volt, mint az eredeti Barcsayban tanítóké, ugyanakkor kivételesen nagyon jók is voltak közöttük. Apósom a menekült tanárok közül kiválasztotta azokat, akik jó színvonalúak voltak, és egy ilyenre, dr. Keller Lajosra bízta osztályunkat. ő volt az osztályfőnökünk a nyolcadik gimnáziumig. Ez az ember például egy egészen elsőrendű tanár volt. Dr. Keller képes volt egy sajátos baráti hangulatot kifejleszteni a gyerekek és maga között. Enyhült az a nagy különbség, ami a tanár és a diák között volt, egészen odáig, hogy amikor a nyolcadik gimnáziumba jártunk, az egyik osztálytársam, aki egyike volt közöttünk a legszemtelenebbeknek, egyszer, amikor egy kirándulás alkalmával az osztályfőnökünk megkérdezte, hogy mi a véleményünk róla, azt mondta neki, hogy mi azt hisszük, hogy a tanár úr buta, de becsületes. Idáig ment a közöttünk lévő viszony.

SZERZŐ
Hadas Miklós
Onkopszichológia Online

Szerkeszti: dr. Riskó Ágnes
Copyright 1999–2024 Onkopszichológia Online.
A technikai hátteret, a fejlesztést és fenntartást a Bencium biztosítja már 1999 óta. A honlap a Webflow szerverein fut, melyet a szerkesztők egy böngésző segítségével bármikor frissíthetnek.

webflow logo
Kapcsolat
csernakrisko@gmail.com
Hírlevél feliratkozás