Székács István 1907-ben született Budapesten. 1932-ben a budapesti orvosegyetemen orvosdoktori oklevelet szerzett. 1932–33-ban a budapesti egyetem bölcsészkarán fizika és kémia tanulmányokat folytatott. 1927–1935 között az egyetem Élet- és Kórvegytani Intézetében tudományos kutatómunkát végzett Hári Pál professzor vezetése alatt. 1932–1938 között Róheim Gézánál folytatta pszichoanalitikusi kiképzését. 1939-ben a Magyarországi Pszichoanalitikus Egyesület székfoglaló előadása alapján tagjává választotta, 1946-ban kiképző analitikusi státust nyert. 1950–53 között az MTA Biokémiai Intézetének osztályvezetője. 1953-ban az Országos Közegészségügyi Intézet Vírusosztályának főmunkatársaként megbízzák az intézet biokémiai és izotóp osztályának megszervezésével, melynek 1970-es nyugdíjaztatásáig vezetője volt. 1970-t?l a mai napig orvosok és pszichológusok pszichoanalitikussá való kiképzését végzi. 1983-ban a Magyar Pszichoanalitikai Társaság tagjává választotta, és elismerte kiképző pszichoanalitikusi státusát. 1985-ben az Orvostovábbképző Intézet döntése alapján pszichoterápiás képesítést kapott.
Az alábbi beszélgetés, mely 1994 őszén zajlott, nem jöhetett volna létre S. Nagy Katalin segítő közreműködése nélkül. Ezúton is köszönet érte.
A fönti életrajz, valamint az interjúban található idézetek és hivatkozások dr. Székács István: Pszichoanalízis és természettudomány (Párbeszéd Kiadó, Budapest, 1991) című tanulmánykötetéből valók.
– Szeretném, ha úgy kezdenénk a beszélgetést, hogy a középiskolai szellemi élményeket próbáljuk meg összefoglalni. Egyáltalán: milyen volt az a középiskola, ahova járt, kik tanították, mit olvasott abban az időben, miért szeretett valamit, vagy miért nem szeretett valamit?
– A gimnáziumi tanítás abban az időben magas színvonalú volt. A lakásunkhoz közel volt az Evangélikus Gimnázium, apám oda akart beíratni engem, de az Evangélikus Gimnáziumban közölték vele, hogy a tandíj evangélikusoknak és reformátusoknak egy meghatározott összeg, a katolikusoknak ennél több, és az izraelitáknak még több. Apámnak az volt a véleménye, hogy ha az evangélikusok, reformátusok egy bizonyos tandíjat fizetnek, az összes többi más tandíjat fizet, azt ő elfogadja. Ha azonban az izraelitákkal szemben további diszkrimináció van, akkor ezt ő nem hajlandó elfogadni. Ezért egy állami gimnáziumba, a Barcsay utcaiba íratott be (ez ma a Madách Gimnázium), amit semmi okom nem volt megbánni. Elsősorban azért, mert az első két gimnáziumi osztályban elsőrendű osztályfőnököm volt dr. Dénes Lajos, aki Alexander Bernát egyik vezető tanítványa volt. Az Alexander Emlékkönyvet például ő szerkesztette. Magyart és németet tanított nekünk, de harmadik tárgya, a filozófia–esztétika volt a szakmája. Nagyon erősen érdeklődött a politika iránt, a Magyar Radikális Párt egyik vezetője volt. Az októberi forradalom idején a MRP Kiáltványát Jászi Oszkár és az osztályfőnököm írták alá. Jászi és Dénes Lajos nagyon közeli barátok voltak. Amikor én másodikos gimnazista voltam, 1918-ban, a tanév közepén, osztályfőnököm tankerületi főigazgató lett, és az osztálytól elbúcsúzott. Mindjárt előrebocsátom a komikumot, hogy évekkel később, amikor az egyetemi tudományos intézetben dolgoztam, az egyik vegyész, aki bölcsészdoktori munkáján dolgozott, egy Dénes Anna nevű kislány volt, akivel én nagyon jó barátságba keveredtem, olyannyira, hogy aztán el is vettem feleségül. Elég hamar kiderült, hogy Dénes Anna az osztályfőnököm lánya volt.
Visszatérve a gimnáziumra: abban az időben az osztályfőnökök az iskolán belül összeválogatták maguknak azokat a tanárokat, akikkel együtt dolgoznak, és az én osztályfőnököm a legjobb tanárokat választotta ki. Hogy mást ne mondjak, az első gimnáziumban a természetrajztanárunk egyetemi magántanár volt. Az iskolában mi voltunk talán az utolsó évfolyam, ahol a gimnázium még valóban gimnázium volt, és valóban a leendő értelmiségieket nevelte. Rengeteget foglalkoztak velünk, és a szellemi pezsgés az osztályon belül nagyon magas színvonalú volt.
