Egy előző előadásban már szóba került, hogy mekkora jelentősége van az adott jelnek magán a testen, mint a hallucinációs problematika archaikus jelének. A testbe vésett jelek, vagy a bőrre rajzolt ábrák valóságos rejtvények, s általuk kerül napvilágra a „titok”.
Ezek a jelek nem figuratívak, és nyom (szimptóma?) jellegűek, éppen a legarchaikusabbak első pillantásra véletlenszerűnek tűnnek. Egy vékony seb, egy véletlenül szerzett sérülés nyoma. Csupán az, hogy sokáig megmaradnak, azt a gyanút kelti bennünk, hogy: „mégis csak valami ismeretlen megtestesülései”.
Az első részben valamiképpen leltárba vesszük a lehetséges jeleket, a sebhelytől a szándékolt rajzig. A második részben megpróbálkozunk egy eszmefuttatással a „látás” és „hallás”, valamint a „jelölés” és a „kimondás” közti összefüggések feltárásával.
Legelőször is elkülönítjük azokat az eseteket, amikor a saját testet használják a jel anyagául és helyéül. Ez a nyom egyedüli hordozója. Sebhelyek és forradások, hegek és sebesülések, amelyeket a pillantás és a tapintás határol be, mind megmaradnak a korlátozott autoagresszión belül.
Egy körülhatárolt jel létrehozásakor szükségesnek tűnik, hogy a bőrfelület megsértése fájdalomérzetet okozzon. Valóban azok az anyagok, amelyek fájdalom nélkül kerülnek a testbe, akár természetes, akár mesterséges úton, nem használhatók körülhatároltan (nem szabható nekik határ), és mindig magukban rejtik a törekvést a belső és/vagy a külső teljes feltárására, a törekvést a teljes alámerülésre, amikor is lehetetlenné válik bármely jel felszínre hozása, a tökéletes egybeolvadás – egybevegyülés, mindenhatón közömbösödése:
– Jacqueline magára önti és szétlocsolja a testápoló olajat
– Beborítja tulajdon testét és a környező tárgyakat az ürülékével
– Teljesen bemázolja magát a nyálával
– Rádönti a festékes edényt a papírra, saját magát is összemaszatolva.
Ha a fölhasznált anyag idegen a testtől, elkövetkezik a pánik pillanata, ahogy az alany, a megsemmisülés peremén, megpróbálja létét helyreállítani:
– Jacqueline bőszen mosakszik, hogy eltűntesse az olaj szagát vagy a festék színét…
A test anyagai a legintimebbek, közvetítő szerepet töltenek be a belső és a külső, az én és a külvilág között; ezekben az identitás valamiféle töredéke ismerhető fel. De a velük való bánásmód és megjelenésük módja zömmel kisiklik az ellenőrzés alól. Ami a legbensőségesebb, az siklik ki legkönnyebben.
– Thérese szorong, amikor meglátja a vérfoltokat a lepedőjén
– A náthás Jacqueline megpróbálja visszatartani a szipogást.
Csakis a megmaradó testi sérülések lehetnek folyamatosak és teljesen ellenőrizhetőek. A bőr tehát az első és a lehetséges anyaga a szélsőséges képzeletbelinek, ahol a látás és a tapasztalás egyesül, másként el nem érhető bensőséggel.
A másikfajta ábra esetében nem csupán a saját testet használják föl a projekció hordozójaként: a másik testét, a lepedőt, a papírlapot, bármilyen felületet fölhasználhatnak, és a „látás” válik elsődlegessé, amiben világosan megnyilvánul a másikkal való kapcsolat keresése.
Bertrand legelőször az arcomra rajzol, igen erősen megnyomva a ceruzát, annyira, hogy csaknem felhorzsol vele. Azután egyre jobban kiszínezi, különböző színeket rakva fel, kontrasztos felületeket határolva körül a bőrömön. Egyúttal azon iparkodik, hogy tárgyak darabkáival tömje meg a testemet, amelyeket ruháimból hasít ki, és tanuként hívja a többieket az átalakulásomhoz. Később, jóval később újból absztrakt formákat rajzol a papírokra, helyzeteket eljátszva-utánozva, azután makacsul vonalakat húzgál, jószerivel az írást utánozza, aminek a jelentését néhány nagy üggyel-bajjal kiejtett szóval fedi föl előttünk.
A nyomok tehát gyakorta kimutatható alakzattá válnak, ha nem megfejthetetlenné, és úgy tűnik, megint csak valamiféle utasítás szükségeltetik hozzájuk, s megjelenik bennük a vonal szintaxisa.
A jelek és formák e világával párhuzamosan létezhet egy figuratív univerzum is, amelynek nyilvánvaló jelentése nem merül ki a másik változat alkalmazásában
– Thérese képes a másik számára azonosítható tárgyakat és lényeket rajzolni. Közben azt kéri, hogy rajzoljanak az arcára pontos ábrákat.
A jellel szemben áll a hang. Valójában az nem hagy semmiféle látható nyomot, sem bizonyítékot arra, hogy elhangzott. A hang lassan enyészik el, megérinthetetlen. Nem ölt testet, legföljebb mágikus vagy metafizikus értelemben. Csakis teljesen elvont vonatkozásban írható le, amelyben kulturálisan kötött az érzékiség kihívása: a látható-hallható megfelelése a betűnek vagy írásjelnek a jóvoltából, amelyet a rajzon sehogyse lehet intuitíve földeríteni. A jel, a kép arra törekszik, hogy láthatóvá tegye azt, ami nem látható: a szó arra szorítkozik, hogy azt fölidézze, ha netán hiányzik.
J. nem használ szavakat, csak hangokat az adott szituációban, amelyekkel manipulatív cselekvéseit kíséri, elringatja magát, vagy humorát fejezi ki: „mmm” csukott szájjal, egyhangúan és bódultan, miközben hintáztatja magát, szeme a semmibe réved.
„AAAA” – mondja egyhangúan, hangosan és erőszakosan, miközben a szűntelenül ömlő vízzel játszik.
„Digdigdi” – mondja játékosan és pajkosan, amikor valami mulattatja vagy érzelmes modorra vált át a felnőttel szemben.
A kamaszlány esetében, akinél 1985-ben a következő diagnózist állapították meg: „Kanner-féle autizmus”, amelynek kimenetelét egy ütőér variana elhelyezkedése súlyosbítja, a test és a szó közötti ellentét a percben végletes: teljesen autonóm, hajlékonysága és mozdulatainak harmóniája egy macskára emlékeztet.
Két változatot csinál végig:
– gyurkod, szimatol, nyalakszik, eszik, a puha anyagokat visszaköpi, bekeni magát és megmosakszik, elvakargatja a sebeit, egy képzeletvilág mozdulatba és hangba öltöztetése, amelyben a mindenhatóság és a határtalan szembesül a belső (külső) felszín behatároltságával.
Tevékenysége a nap bizonyos szakaszaira korlátozódik, másrészt J. örömét leli abban, hogy beleavatkozzék a konkrétba, a valóságba: megteríti az asztalt, siel, varr vagy gereblyéz, gondozza az állatokat, mindezt szívesen csinálja. Tehát mindent egybevéve „adaptált”-nak tűnik, minden látható erőfeszítés nélkül.
Hanem a „szimbolikus cselekvések” teljesen idegenek a számára.
Ez a teljes kitérés, amely szótlansággal kapcsolódik össze, furcsán összhangban áll a nyelv használatával és a „cselekvési” móddal a család struktúrájában. (Nem állítunk itt föl semmiféle okozati összefüggést a családi konstelláció és a gyermek pszichózisa között, csupán egy „visszhang” összefüggést állapítunk meg olyasmit, amilyen a fénykép és negatívja között van, ilyen létezik a családi nyelvhasználat és Jacqueline nem-nyelve között).
– J. édesanyja, S.-né nagyon „képszerű” nyelven beszél és szavainak olyan megjelenítő erejük van, hogy a szó szoros értelmében láttatják a hallgatóval azt, amit a test bensejéből fölidéznek, és a testben lappangó veszélyekre utal:
„Itt vannak belül az idegeim” – mondja oly módon, hogy az ember maga előtt látja ahogy az idegei horogként mélyednek a testébe.
„Amikor rosszul vagyok, gombóc van a torkomban”. Egyszerű beszédfordulat, de őnála annyira meggyőzően hangzik, hogy csaknem bizonyosra vesszük, valami gömbölyű, idegen tárgy van a torkában.
Minden télen egy ampulla Stérogyl-t ad a lányainak (15 és 18 évesek), hogy „kitisztuljon a fejük”. Megemlít egy kiagyalt székrekedést, amibe J. esetleg belehalhatott volna (így halt meg egy unokahúga, akinek az anyja nem volt elég gondos), ha ő, miután néhány szert hasztalan kipróbáltak, nem ad neki egy tele bögre orvosságot, amit a szomszédasszony javasolt (valójában parafint). „Cselekvése” tehát épp annyira mágikus, mint a beszédmódja, és benső részeivel összhangban a külső beavatkozás is destruktív lehet:
Sokat bántotta őt terhessége alatt egy szomszédasszony, aki „gonosz dolgokat” mondott neki, pl.: hogy „szörnyet” fog szülni.
Sokat szenvedett a szüléssel (császárral szült). Amikor vajúdott, „nagy ütést érzett a melléében”, lehet, hogy megfordult a gyerek, „azt hitte, meghal és napokig nem tudott beszélni”.
– S. úr a maga részéről jobbító szándékkal a külsőre hivatkozik. Fiatalabb korában elvitte J.-t egy magnetizálóhoz, és most is szeretne fölkeresni valami kuruzslót.
A családi problematika tehát a belső-külső egymásba játszásában jelenik meg, a projekció-introjekció műveleteiben, amelyekkel megjelölik a fenyegető tárgyat, akár a test belsejében, akár a külvilágban. Látjuk, a „szó” nem kis szerepet játszik ebben: a szomszédasszonyok mágikus szavai, az anya mágikus szavai úgyszintén, ami inkább a hallucináló képzeletet idézi, semmint az intellektuális ábrázolást. Feltételesen megállapíthatjuk tehát, hogy ádázul kutatta Jacqueline a saját bőrét spontán cselekedeteiben csakúgy, mint testi közeledései során, és megkönnyebbült, amikor a nyelv nélkül is boldogult. Amikor a jelek a képzeletbeli tapintható felbukkanását jelzik a testen, a szavak hallucinációba csapnak át; így a „látás” közvetlen és megérinthetetlen formát ölt. Nem marad nyoma, vagy maradványa megjelenésükben.
A testi közeledés alkalmával az előtűnő jelek, úgy tetszik, az antik „szimbólum”-okkal rokoníthatók, ezek összeszedett darabkái tanúskodnak az egykori találkozásról. Ezek régebbi konkrét volta teszi lehetővé, hogy megidéződjék a megosztott titok és az emlékezet. A szóban nincs ehhez fogható testiség, amely, ha nem hallják meg (a szó teljes értelmében) csak hallucináció lehet, az idő és a mindenhatóság kihívásában.
Diane de Lasy
