A halálattitűd és a spirituális nyitottság kapcsolata – Összefoglaló
Készítette: Balázsné Király Mónika
kiralymon@freemail.hu
A halál minden élő számára a végső sorsesemény. “Mi az életem értelme, ha meg kell halnom?” “Vajon a halál véget vet-e a létezésemnek?” “Van-e még valami a halálon túl?” Előbb vagy utóbb mindenki próbál választ keresni ezekre a kérdésekre, melyek hétköznapi tudatunk határait feszegetik, transzcendens távlatok kapuit nyitják. Válaszaink leélt életünk tapasztalataitól, jellemző gondolkodásmódunktól, világlátásunktól függenek.
A halálattitűd alakulását befolyásoló tényezők
A halálhoz való viszony számos tényezőtől függhet. Sok tanulmány foglalkozik a halálattitűdöt befolyásoló tényezők vizsgálatával. A legfontosabb hatótényezők között említhető az a kultúra, melyben az egyén él, mely a szociális hatásokon, vallási nézeteken keresztül hat a haláltudatra, hagyományokat teremt és hagy el. Külön figyelmet kapott a halál tabu-jelenség, mely a modern és a primitív társadalmakra egyaránt jellemző, de eltérő módon nyilvánul meg. A modern társadalmakban a halál-tabu a szertartások, rítusok hiányában alakult ki, míg a primitív népeknél főleg a halott megérintésének tilalmában nyilvánul meg.
Halálattitűd alakító további tényezők bizonyos személyiségjellemzők (mint a neuroticizmus, represszió-szenzitizáció) és a halállal való konfrontáció esetei is. Ez utóbbi lehetséges mások halála (pl. közeli hozzátartozó) vagy saját halálunk közelségének megtapasztalásán keresztül. Számos tanulmány rávilágított arra, hogy a súlyos betegséget vagy a klinikai halál állapotát átélő ember olyan “határhelyzetbe” kerül, mely jelentős változásokat hoz a személy életmódjában és tudatában, így a saját és mások halálához való viszonyulásban is. A halál tudatosulása lehetőséget ad arra, hogy az egyén kimozduljon triviális elfoglaltságaiból és mélyebbé, tartalmasabbá tegye életét.
A demográfiai változók tekintetében a halálattitűdre hatással van az életkor (az időskorúak halálfelfogása differenciáltabb, elfogadóbb) és a nem (a nők szorongóbbak), ugyanakkor az iskolai végzettség nem mutat kapcsolatot a halálfélelemmel. E tanulmány kiemelt figyelmet szán a foglalkozás szerepének, különös tekintettel két olyan hivatásra, melyek elkerülhetetlen tapasztalata az elmúlás. Vizsgálatom egyik célja volt felderíteni, hogy milyen hatással van a halálattitűdre a halál közelsége, ezért hospice-ban és egészségügyben dolgozók halálattitűdjét hasonlítom össze egymással és a “civil” mintával.
A halálattitűdre ható tényezők bemutatását folytatva megkíséreltem dolgozatomban a spiritualitás fogalmának létjogosultságát megalapozni. Ez merész és nehéz vállalkozás volt, mivel a hazai tudományos igényű publikációk között erről a témáról igen kevés található, e terület ingoványos az akadémikus pszichológia számára. A spiritualitás fogalmi és tartalmi meghatározásában transzperszonális pszichológiai tanulmányokból indultam ki. Ezeket egybevetve szükséges volt megkülönböztetni a spiritualitást a vallástól, mert a spirituális beállítódás univerzális sajátossága lehet a vallásosságnak, így független az egyes vallásoktól. A spiritualitás definíciói olyan irányba mutatnak, melyek kifejezik az egyénnek az élet célja és értelme felé mutatott kereső viselkedését, a lét transzcendentális dimenziójával való kapcsolatot, és az élményeket és érzéseket, melyeket asszociál ezzel a kapcsolattal és kereső tevékenységgel. Az utóbbi évtizedekben a spiritualitás témakörét a pszichológia tudományában főleg az egészséghez fűződő vonatkozásában vizsgálták és néhány jelentős vizsgálat szerint a spirituális szemlélet a fizikai-mentális egészség protektív tényezőjének tekinthető. Munkám további célja volt a spirituális nyitottság és a halálhoz való viszony kapcsolatának vizsgálata.
A halálhoz való viszony alakulása a személyiségfejlődés tükrében
A haláltudat nem csak a tárgyalt tényezők hatására alakul és változik, hanem hatással van e folyamatra a személyiségfejlődés is. Már kisgyermekeknél megfigyelték, hogy a halál felfogása szabályszerű fejlődési szakaszokon megy keresztül, melynek hátterében a halálfélelemmel szembeni védekezés rejlik. Ennek alapvető megnyilvánulásai a mindenható megmentőbe vetett hit és a sérthetetlenség hite, melyek meghatározóan hatnak a későbbi vallásos-spirituális attitűd kialakulására és a felnőttkori halálattitűdre is.
Az érettebb, elfogadóbb halálattitűd kialakulása leginkább az élet második felére tehető. A kutatások arra világítanak rá, hogy a beteljesült életet élő, önmagukat megvalósító emberek könnyebben megbékélnek a halál tényével, mint akik életüket boldogtalannak, kihasználatlannak ítélik. A személyiségfejlődés egy életünk végéig tartó folyamat, melynek során önmagunkká válunk, belső lényegiségünket bontakoztatjuk ki. Ehhez szükséges, hogy a tudatos egón túl a tudattalan tartomány felé nyissunk, s bizonyos tartalmakat tudatunkba integráljunk. Jung közvetlen kapcsolatot vélt a halálnak, mint ismeretlennek és hétköznapi világunktól idegennek az elfogadása és a tudattalan felé való nyitás, mint önmagunk teljesebb felfogása és elfogadása között, eszerint az integrált és érett haláltudat kialakulása együttjár a személyiség fejlettségével. A halál elfogadásának folyamatát más szerzők is kapcsolatba hozták a személyiségfejlődéssel és az egót meghaladó fejlődési fázissal. Maslow szerint a teljes személyiség ideáljának a transzperszonális tapasztalati területet is magába kell foglalnia. Az önmegvalósító emberekre jellemzőbb csúcsélményeket, egyaránt kapcsolatba hozza a transzcendens élményekkel és a “szép halállal”. Wilber “pszichospirituális” fejlődés modelljében arra utal, hogy a gondolkodás posztformális fejlődése és az érett haláltudat között sajátos kölcsönhatás van: a transzperszonális gondolkodás átalakítja a halálhoz való viszonyt, az érett haláltudat pedig segít a gondolkodás átstruktúrálásában.
A halál közelében dolgozók halálattitűdje
A kórházi személyzet tagjai (orvosok, nővérek) a beteg halálát gyakran saját kudarcukként élik meg. Az orvos számára a halál szakmai szinten kudarcot jelenthet. A nyugati szemléletű kuratív gyógyítás célja a betegség megszüntetése vagy kezelése, az élettartam meghosszabbítása. Jóllehet, az orvosok, ápolók gyakorlati képzése már lehetőséget ad olyan intézmények látogatására, mint az onkopszichológia vagy a hospice, ahol a daganatos betegek pszichológiai támogatása és a végső stádiumban lévő betegek fizikai-emocionális-spirituális gondozása történik, a gyógyítás-ápolás pszichoszociális dimenziói a háttérben maradnak. Az orvosok, nővérek túlterheltsége és az egészségügyre általánosan jellemző kedvezőtlen körülmények sok esetben az alapszintű betegellátást is megnehezítik, így a kórházi személyzet tehetetlenül szembesül a terminális állapotú betegek egyéb szükségleteivel.
A hospice-szemlélet szerint a halál nem kudarc, hanem az élet része, megélendő eseménye. Az élet utolsó szakasza értékes idő, mely valamiféle értelem keresésére, átgondolására inspirálja az embert, még ha ez az értelem néha nehezen is tárul fel. A terminális állapotú betegek kísérését végző szakemberek szerint az életük utolsó stádiumában lévő emberek spirituális nyitottsága sok esetben megnövekszik és választ keresnek az élet végső, valóban élet-halál kérdéseire. A spiritualitás nem csak a terminális állapotú betegeknél gyakran megjelenő szükséglet, hanem épp olyan fontos lehet az őket ellátó ápoló személyzetnél is.
A vizsgálatból következő eredmények és megfontolások
A kórházi biomedikális szemlélet a beteg fizikai gondozását tekinti elsődlegesnek, a hospice holisztikus szemlélete pedig egyforma súlyt helyez a fizikai, pszichoszociális, spirituális gondozásra. Jóllehet a kórházakban is dolgoznak holisztikus szemlélettel, és hospice-ban is előfordul a kiégés, a két szemlélet és munkamód különbségei a kapott eredményekben is megnyilvánultak.
A halál attitűdöt tekintve azt találtam, hogy a halállal kapcsolatos gondolatok kerülése szignifikánsan jellemzőbb a kórházi nővérek csoportjára, mely logikus következménye lehet azoknak a tapasztalatoknak, melyek a végső stádiumban lévő emberek láttán felmerülő tehetetlenség és inkompetencia érzéséből adódnak. Mivel a kórházi ápolók szakmai képzése nem készíti fel őket erre a lélektanilag is embert próbáló eseményre, az elkerülés adaptívnak bizonyulhat. Ugyanakkor a kórházi osztályokon dolgozó nővérek tekintenek leginkább úgy a halálra, mint menekülésre a szenvedésekkel teli létből. Ezek az eredmények egybecsengenek azokkal a vizsgálatokkal, melyek az egészségügyi személyzet haldoklókhoz való viszonyulásában a kontrollált, racionális segítségnyújtást és az emocionális távolságtartást hangsúlyozzák. A halállal kapcsolatosan a nővérekben jelentkező érzelmi történések igen jelentősek lehetnek, de felmerülő szorongásaikat elhárítani és tagadni igyekeznek
A nővérek helyzetét tovább nehezíti az a körülmény mely hazánkban jelenleg általános jelenség: az egészségügyben dolgozók túlterheltsége, mely gyakori forrása a rezignációnak és burnout kialakulásának A túlterheltség olyan stresszforrás, mely potenciálisan akadályozhatja a betegekkel való kontaktusok kibővítését.
A halál attitűdök mért aspektusai alapján a hopice-dolgozók elfogadóbb attitűdje abban nyilvánult meg, hogy ők kerülték legkevésbé a halállal kapcsolatos gondolatokat.
A hospice-csoport mindkét csoporttól fontosabbnak vélte a spirituális szemlélet előtérbe helyezését, az élet értelmének hangsúlyozását. Kifejezettebb törekvést mutattak a belső béke és a teljesség érzésének magtapasztalására és hajlamosabbak olyan transzcendens élményekre, mint a természettel való egybeolvadás vagy más emberekkel való közvetlen, mély lelki kapcsolat átélése.
E vizsgálat eredményei arról is beszámolnak, hogy a halál elfogadását segítő attitűdök pozitív kapcsolatban, míg a halál elfogadását nehezítő attitűdök, (mint halálfélelem vagy a halál gondolatának kerülése) fordított kapcsolatban állnak a spirituális nyitottsággal.
Ezek az eredmények jól illeszkednek azoknak a tanulmányoknak a végkövetkeztetéseihez, melyek a spirituális szemléletet a fizikai-mentális egészség protektív tényezőjének tekintik. A spirituális szemlélet olyan útra világít rá, mely az élet jelentésének, az értékek felismerésének tudatában segít a halál kegyetlen, ijesztő oldalainak megszelidítésében, s az élet végének elfogadásában.
A jövőre vonatkozóan fontos kérdés, hogy vajon milyen módon lehetne elősegíteni mind a terminális betegek, mind az őket gondozók spirituális jóllétének fokozását. Mivel az emberek túlnyomó többsége kórházakban hal meg, nagyon fontos volna a kórházi gyakorlatban is biztosítani azokat a körülményeket, melyek emberközelibbé, bensőségesebbé, szeretetteljesebbé és értelmesebbé tennék az életüktől búcsúzó emberek hátralevő idejét. A hospice-ban és a kórházakban dolgozó nővérek közötti legmarkánsabb különbség azonban éppen a spirituális nyitottság tekintetében mutatkozott.
E tanulmány továbbá szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy az egészségügyi szemléletnek a fentiek fényében a kórházi dolgozók és a betegek szempontjából is kedvező volna a holisztikus hospice-szemlélethez közelednie, melynek szellemisége az ember testi-emocionális-szellemi aspektusaira egyforma hangsúlyt helyez. Nem csak a betegek, de az őket ápolók és gyógyítók testi-lelki-mentális egészsége is fontos. Nem csak a haldoklókkal, de a más betegekkel való megfelelő törődést is olyan emberek képesek jól végezni, akik egészségesek és teherbírók. Mivel a kórházakban dolgozók számára a halál közelsége olyan nehezítő tényező, mely könnyen kiégéshez vezethet, számukra egyfajta segítséget jelenthetne, ha a lennének olyan szakemberek, akik hatékonyan elősegíthetnék a nővérek (és betegek) emocionális-spirituális erőforrásainak mozgósítását.
