Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor Budapesten elvégeztem a Madzsar Alice gyógytornászképzőt, még egészen más volt az elvárás a gyógytornászokkal, mint ma. Ha akkor szóba került volna, hogy egy gyógytornász többek között a krízisben, a gyászban lévőkkel is tud foglalkozni, nagy megdöbbenést váltott volna ki. Ma már nem így van, de tudomásom szerint az, hogy egy csoport gyászoló rendszeresen összejárjon, hogy gyógytornász vezetésével mozogjon, – szándékosan kerülöm a „tréning” szót — még sem nagyon gyakori.
Körülbelül tíz éve kezdtem el ezt a munkát, akkor másodikként Svédországban. Egy idősebb, nyugdíjba vonuló kollégától vettem át az alapokat, amelyeket aztán a saját tapasztalataimmal átalakítva, kibővítve továbbfejlesztettem. A hospice, ahol dolgozom 16 fekvőbeteget és 25 otthoni ápoltat lát el. A statisztikánk alapján kb. évi 170 haláleset történik. Az általunk ápoltak hozzátartozóinak nyújtunk lehet?séget a gyász, a fájdalom, a szomorúság feldolgozásában, amennyiben szükségük és igényük van rá. A részvétel önkéntes és ingyenes.
A csoportot mindig ketten vezetjük: pl. egy nővér, pap, vagy pszichológus a társam. Az összejövetelek körülbelül két és fél órásak, heti egy alkalommal, 10 héten át.
Előre meghatározott sorrend alapján megyünk át a különböző témákon, melyek közül a leggyakoribbak:
A beszélgetés általában másfél óra, és utána egy óra a mozgás. Mi, vezetők elsősorban nem „vígasztalunk”. A mi feladatunk lehetőséget adni — ha kell, kissé irányítva -, hogy a résztvevők egymással beszélgessenek. A csoport létszáma 5-8 fő között ideális, vegyesen, nők és férfiak részére (mindig a nők vannak többségben).
Azt, hogy milyen gyakorlatokat használok, nem írom le — kevés kivétellel-, hiszen nem ez a lényeg. Leírom viszont a gondolatokat, szempontokat, tapasztalatokat, amelyeket fontosnak tartok.
Az alap a szokásos „utcai” járás. Ezt lehet lassan alakítani, nehezíteni (pl. oldalra, hátra, hosszú-rövid lépésekkel), Bonyolítani lehet különböző ritmusok, karmozdulatok, törzshelyzetek kombinálásával. Alkalmazhatók párosan, hármasával, vagy mindenkivel összefogódzkodva. A gyakorlatok időnként lehetnek mókásak, játékosak, kicsit izgalmasak, figyelmet igénylők, gyerekesek, táncosak. A lényeg, hogy a résztvevők szívesen csinálják, örömet leljenek benne.
Különösen ezeknél a gyakorlatoknál, de más esetekben is gyakran biztatom őket: jöjjenek saját ötleteikkel, kéréseikkel, tanácsaikkal. Mutassák, mondják el, mi esne nekik jól. Ne csak passzív résztvevők, befogadók legyenek, de társalkotók, társaim is az egész folyamatban. Régen ismert tény, hogy sokkal több eredmény érhető el, ha a résztvevők maguk is aktívan hozzátesznek, így egymást segítve, inspirálva sokkal többet adunk-kapunk egymástól, mint egy egyirányú folyamatban.
Természetesen az én feladatom a csoport irányítása, de az izmok mellett a bezártság, a passzivitás fellazítása is. Sokan, akik esetleg egyetlen egyszer sem szólalnak meg, vagy csak nagyon keveset a „beszélgetés” alatt, sok fantáziát, érdeklődést, kezdeményező képességet mutatnak a torna alatt.
A gyakorlatok nem kimondott, de általam meghatározott célja többek között:
A fenti speciális gyakorlatok lényege a résztvevők lelkiállapotának tolmácsolása — testi gyakorlatokban.
A résztvevők többsége nehezen közeledik a másik emberhez ebben a krízishelyzetben. Egyrészt elveszítette a szükséges érdeklődést mások iránt, másrészt a bizalmat, ami nélkülözhetetlen két ember kapcsolatának kiépítéséhez és megtartásához. Így azután sokan a meglévő kapcsolataikat is elveszítik. A barátok, a családtagok, az ismerősök belefáradnak a helyzetbe. Az új emberek megismerése, elfogadása, esetleg megkedvelése a csoporton belül szintén gyakorlat. Ha ebben a védett környezetben, a kifejezetten erre a célra összehozott helyzetben sikerül egy-egy kapcsolatot kiépíteni, akkor talán ez az élet más területein is megkönnyíti majd számukra a korábbi kapcsolatok megtartását, újak kialakítását.
Természetesen más táncokat is használok, de a lényeg mindig ugyanaz. Azaz a kedv előcsalogatása. Az, hogy mindez gyógytornász jelenlétében, vezetésével, egy tornateremben zajlik, az egészet egyszerűbbé, elfogadhatóbbá teszi (más erre alkalmas helyiség is megfelel). Itt — a közvetlen megnyilvánulások szintjén — nem a gyászról, a veszteségről van szó. A lényeg itt a testedzés, a mozgás, a gyakorlatok végzése, a visszaszerzett, vagy újonnan felépített életöröm.
Az összejövetelek egy része kazettáról lejátszott lazítással végződik (ilyen kazetták Svédországban bármely patikában is megvásárolhatók). Ennek is az a célja, hogy tőlem függetlenül, otthon is elvégezhető legyen a gyakorlat.
Néhány esettel szeretném illusztrálni a fentieket.
Brigitta 79 éves volt, amikor 83 éves férje prosztatarákban meghalt. Bár ő is dolgozott néhány évet szociális munkásként, életének értelme, fő feladata pap férjének, valamint négy gyermeküknek az ellátása volt. A haláleset után összeroppant. „Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire!” Egész élete mások segítéséből állt, s most, hogy gyermekeik felnőttek, férje meghalt, nem tudta, mihez kezdjen. Korábban tartalmas, értelmes élete lelassult, értelmetlenné vált.
Brigitta feltűnően szívesen, ügyesen mozgott. Nyugtalanságát napi több órás sétával vezette le. Az utolsó torna alkalmával súgva, szinte szégyenkezve kérdezte tőlem: „Régen volt egy kis házunk vidéken, csónakunk is volt. Nagyon szerettem evezni. Már mindezt eladtuk. Most is szeretnék evezni, például egy klubban, de a gyermekeim nem akarják. Féltenek. Te mit mondasz?” „Tudsz úszni?” — kérdeztem. „Persze, jól úszom!”- mondta. „Akkor menj, és evezz!”
Körülbelül egy évig semmit sem tudtam róla, amikor is abban az evezős klubban, ahová én is járok a férjemmel, megjelent egy kép a fali hirdetőtáblán. A képen egy idős, mosolygó nő volt látható, mint a klub legidősebb, aktív tagja. Ő volt az, Brigitta. Felhívtam, és gratuláltam neki. Akkor elmesélte, hogy nem csak evezni szokott, de elővette kedves, régi biciklijét. Sokkal nyugodtabb, majdnem minden rendben.
Elsa 75 éves, zárkózott, csöndes, magányos asszony volt. Férje hosszantartó betegsége után nem volt kit ápolnia, nem volt értelme az életének. Magányos, keserű, passzív lett. Nem fogadta el gyermekei, ismerősei közeledését, várta a halált. Gyermekei unszolására jött el a csoportba, de leginkább némán ült. A tornákon kicsit felélénkült, úgy tűnt, amit nem tud szavakban elmondani, azt mozgással ki tudja fejezni. Hamarosan ő lett a csoport „előtornásza”. Élvezte kis sikereit, ilyenkor néha még mosolygott is. Örömmel vett részt minden gyakorlatban. Mesélte, hogy régen nagyon szeretett táncolni, de a férje nem, így aztán..
Egy alkalommal, amikor pici labdákkal játszottunk, többet is a kezébe vett és egy mondókával kísérve, ügyesen játszott velük. Én és a többiek néma csendben figyeltük. Senki sem ismerte ezt a játékot. Majd zavartan abbahagyta azzal, hogy nem emlékszik a többire. Én megkértem, próbálja felidézni, és nekünk megtanítani legközelebb. Így is lett. Mindenki nagy hévvel gyakorolta az ismeretlen játékot. Utolsó alkalommal elmesélte, hogy elment és vett magának ugyanilyen kis labdákat és csodálkozó gyermekeinek és unokáinak is megmutatta tudományát. Mindannyian éreztük, hogy ezek a kis labdák nagy szerepet játszottak Elza új életében.
Albert 76 éves, maga is daganatos beteg, váratlanul elvesztette élettársát. Már nagyon sok éve együtt éltek, bár nem voltak házasok. Az ő kezdődő prosztatarákja lassan haladt előre, tudta, hogy meg fog halni, de élettársának súlyos akut leukémiája és váratlan halála feldolgozhatatlan sokkot okozott. Senkiben és semmiben nem bízott. Egyetlen lánya külföldön élt, keserű, csalódott, és magányos volt. Sokszor cinikus, ellenséges volt a többiekkel, szavak nélkül is mindenkit vádolt. Rosszul étkezett és rosszul öltözött. „Nem tudom, hogyan működik a mosógép”- mondta. A csoport hölgytagjai sietve jó tanácsokkal akarták ellátni, amit ő majdnem durván visszautasított.
Az első néhány alkalommal unatkozva, gépiesen vett részt a tornákon. Lassan-lassan azonban felengedett, rájöttünk, hogy békén kell hagyni. A labdával ügyesen bánt, kiderült, hogy fiatalon híres focista volt. Itt kezdett kinyílni. Eleinte csak tűrte, később élvezte csoporttársnői csodálatát. Attól kezdve ő jött be először a tornaterembe, és alig lehetett kiküldeni záráskor. Megtalálta azt a — talán az egyetlen — területet, ahol még mindig ő volt a vezető. Sajnálni nem, de csodálni, azt szabad volt! Talán ő volt az, aki a legtöbbet változott a 10 hét alatt. Teljesen átalakult a viszonya saját magához, a többiekhez, és a világhoz.
