Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged!
Ne törődj semmivel, ami független a te akaratodtól de igyekezzél megjavítani minden dolgokat, amik rajtad állnak!
(Epiktétosz)
Pintér Gábor (23)
Diagnózis: Non-Hodgkin Lymphoma B-sejtes-diffúz, nagysejtes
Talán Epiktétosz e mondása fejezi ki leghűebben azokat a gondolatokat, amelyek daganatos betegségemből való tünetmentességem (gyógyulásom) során eszembe jutottak.
Két évvel ezelőtt az egyetemisták „ szürke és egészséges ” hétköznapjait élve villámcsapásként ért a felismerés, hogy az egyik szombat kora hajnalban (éppen aznap volt a névnapom) nem tudok kiegyenesedni, és borzalmas hasfájás közepette a levegővétellel küszködöm. Az ezt megelőző héten gyakran leizzadtam és fáradékony voltam, de ezt betudtam a hajtásnak és az éjszakázásnak. Több alkalommal enyhe szúró hasfájást állapítottam meg, amit az övemnek tulajdonítottam. Édesanyám döbbenten állt, majd unszolásomra kihívta az ügyeletet, de sajnos az akkori ügyeletes orvosnak is megoldhatatlan probléma voltam. Végül hasi katasztrófával beszállítottak a hozzánk legközelebb eső ügyeletes kórházba. Két ultrahang és egy röntgenfelvételt követően az ottani osztályvezető sebész főorvos eldöntötte (a többi bólogató orvossal egyetértésben), hogy ez daganat („mivel a Douglasban folyadék van”, erre szó szerint emlékszem), és ő kiveszi, és nincsen szükség a CT vizsgálatra (hiszen az nagyon drága, és az én esetem egyértelmű) tehát nem engedélyezte . Én meg neki nem engedélyeztem a műtétet, és az osztályos orvosom, akinek most és, amíg csak élek nagyon szépen köszönöm az értem végzett lelkiismeretes munkáját, ambulánsan elvégeztette a CT-t, amiből első olvasatra Non-Hodgkin lymphomára gyanakodtak. Ekkor még nem is sejtettem, mivel állok szemben. Osztályos orvosom az Onkológiai Intézetbe irányított, hiszen ha valahol, akkor itt értenek az ilyen dolgokhoz.
Pár nap elteltével jelentkeztem az Onkológián, és mivel sötétben nem tapogatózhatunk, egy sor vizsgálat várt rám, no meg persze egy kis műtét is. Mindez két nap leforgása alatt, hiszen az idő nagy úr, és minden perc számít! A kezelőorvosom tájékoztatott, hogy ez a fajta kór csak rosszindulatú lehet, a gyors fejlődés is erre utal, és különben az osztályon csak ilyen, vagy hasonló diagnózisú betegeket kezelnek (mint számomra később kiderült). Első hallásra nem nagyon tudtam mit szólni, hiszen nem tudtam semmit a betegségről, és ez idáig nem is kellett tudnom. A betegség elmúltával édestestvérem ébresztett rá arra, hogy megijedtek, amikor megtudták mi is ez a betegség, és elolvasták a zárójelentéseket. Egy tájékoztatót is kaptam, ami felvilágosított, hogy mi vár rám a következő hónapokban.
Mivel nem voltam az orvosi dolgokban, és ebben a betegségben tájékozott, nem tudtam érdemleges dolgot kérdezni, arra hagyatkoztam, amit kezelőorvosom szükségesnek tartott, hogy megosszon velem. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel, és minden alkalmat és lehetőséget felhasználtam, hogy többet tudjak meg a betegségemről és minden alternatív megoldást kipróbáljak magamon a hagyományos orvosi kezelés mellett.
A gyors segítséget az orvostudomány adja, de nem a véglegest. Hippokratész mondása:
“A betegségeinket saját erőnkkel kell meggyógyítanunk, az orvosok csak segítséget nyújthatnak ehhez.„ Talán ezért is van az, hogy csak 10 év elteltével nyilvánít az orvostudomány gyógyultnak, és ha ezután visszatér, akkor már új betegségként kezelik.
A diagnózist a műtét megerősítette, a szövettan pedig pontosan kimutatta, hogy melyik altípusba vagyok sorolható, így azonnal kaptam a személyre szabott kemoterápiás kezelést, amit a kórházban vettem fel. Közben csontvelőt is vettek tőlem, hogy megállapítsák, hogy ott megjelent-e a betegség. Szerencsére ilyen mélyre nem ásta be magát a kór. Kezelőorvosom 12 kezelést irányzott elő, de csak 4-re került sor, mert megint történt valami. A baj nem jár egyedül, tartja a mondás. Július derekán iszonyú fejfájás kerített hatalmába. Mindez azzal párosult, hogy a bal oldali arcom elkezdett zsibbadni. Soha nem szokott fájni a fejem, ezért volt furcsa, hogy ilyen intenzíven tört rám. Pár nap múlva jelentkeztem a klinikán, ahol rögtön enyhítették fájdalmaimat, és alapos kivizsgálásra benntartottak. Eddig azt gondoltam, hogy ennél több, fájdalmasabb és kellemetlenebb vizsgálat nem létezik. Agyvizet vettek, amit lumbálásnak is neveznek. Megszúrják a gerincem, és onnan vesznek folyadékot. Kiderült, hogy központi idegrendszeri manifesztáció (egyfajta áttét) lépett fel, ami a zsibbadást is okozza. Az agyvízben is ott voltak a lymphoid elemek. Kezelést kellett váltani egy kicsit drasztikusabbra, amit csak úgy kaphattam meg, hogy egy-egy hétre befekszem az osztályra. Egy egyhetes kezelés rövid leírása: kora reggel vérvétel annak megállapítására, hogy kaphatom-e a kezelést, majd kezelőorvosom megvizsgált és elfoglaltam az ágyam. Ezután következett a lumbálás, a gerincem megszúrása agyvíz vétele és gyógyszer beadása majd 4 óra szigorú fekvés, hogy ne fájduljon meg a fejem, közben a branül beépítése a kezembe és elkezdődött az egy teljes napig tartó infúzió beadása. Ennek leteltével napi 1 óra infúzió és 4-6 óránként védőinjekciókat kaptam. Zárásként pénteken újra lumbálás és szombat reggel, ha rendezett volt a vérképem, akkor hazamehettem.
A kezelés „B” karja kicsit erősebb volt ugyanis a végén még erősebb infúziókat kaptam, de bírtam, mert lelkiekben ekkorra már megerősödtem, és amit a lélek elbír, annak a test is kénytelen engedelmeskedni.
Mindebből 4 A és 4 B kezelést kaptam, igaz az utolsó 4 kezelésnél már nem voltak kóros sejtek a szervezetemben, amit a CT vizsgálat és a citológia mutatott, de a biztonság kedvéért meg felvettem a kezeléseket. A vérünkben van, tartja a mondás, amit meg is tapasztaltam. Mellékhatásként anémia (vérszegénység) lépett fel két alkalommal is, amit úgy hoztunk rendbe, hogy kaptam egy kis vért (ami ebben az esetben két, ill. három egységet jelentett).Talán ekkor éreztem milyen fontos is a véradás, és nem hiába beszélnek, hogy aki teheti, adjon vért, hiszen ezzel életeket lehet menteni, amit személyem is bizonyít.
Első olvasásra ezek a kezelések elég brutálisnak tűnhetnek és azok is, de nálam használt. Egy terápia, kezelés, gyógymód – bárminek is nevezzük akkor jó, ha használ. Mivel minden ember különböző, betegségeik sem lehetnek egyformák, csak hasonlóak. Ebből adódóan viszont a gyógymód sem lehet azonos csak hasonló?! Amikor elkezdtem 72 kg voltam, és elég jó erőben éreztem magam. A végén 59 kg lettem, és nem bírtam futni, ami érthető is volt 9 hónap után. Talán itt volt a második születésem napja, ami éppen karácsonyra esett. Ekkor ért véget az utolsó kezelés és ekkor kezdődött az új életem.
Azóta visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Mondhatnám minden olyan, mint régen, de mégis minden más, de egyet megtanultam: a lelki mérgek veszélyesebbek lehetnek a kemikáliáknál. Minden ember életének van értelme, célja, ezért a rossz sors fel sem merülhet, csupán annyiban különbözünk, hogy mit gondolunk róla. Ez pedig a világnézet.
A betegség lehetőség és információ is egyben. Információ, hogy valamit elvétettünk az úton, rossz irányba mentünk (ugyanis a fájdalmat mindenki bírja kivéve, aki érzi) és lehetőség, hogy változtassunk ezen, vagyis végeredményben a gondolatainkon.
A betegségből való felépülésben nincs királyi út, csodatévő kapszula vagy tabletta, amit csak be kell venni, és elmúlik minden gond és fájdalom. Elvétéseinket kozmikus valutában, azaz fájdalomban mindig érezni fogjuk, és ezt a dolgot igen nehezen viseljük. Valami mellett el kell határozni magunkat, és azt céltudatosan végigvinni, mondhatnám azt is, hogy hinni. De nem nekem vagy másnak, hanem saját magunknak, hiszen a csoda az emberben van.
Hálás szívvel mondok köszönetet édesanyámnak, nagymamámnak, édestestvéremnek, sógornőmnek, aki egészen új világba vezetett be, és rávilágított, hogy léteznek dolgok attól függetlenül, hogy hiszünk benne, vagy sem. Külön köszönöm rokonaimnak, nagyon kedves barátaimak és ismerőseimnek, hogy mellettem állak a nehéz napokban, hónapokban.
Pintér Gábor
