A tanulmányok egy másik köre az egészségügyi szakemberek halálfélelmét, halállal kapcsolatos szorongását, ennek felmérését célozza meg. (10,11,12,13) Ezek a vizsgálatok kitérnek arra is, hogy egyes kutatások szerint az orvosi hivatás választásakor szerepet játszhat a (magasabb) fokozott halálfélelem (az orvos gyógyítja a betegeket, így bizonyos értelemben szembeszáll a halállal), de általánosságban a végzett orvosok körében is (magasabb) kifejezettebb a halálfélelem, mint az egyéb foglalkozású személyekben. Ez is befolyásolja a súlyos betegekkel való kapcsolataikat. Parkes felmérése szerint a nővérek munkájuk egyik legjelentősebb stresszforrásának a haldoklók gondozását tartják. (14) Hasonló képet mutatnak az orvosok és ápolók körében végzett (felmérések) vizsgálatok is: számukra is jelentős nehézséget jelent a haldoklók ellátása során például a betegek érzelmi labilitása, a düh kezelése, a kezelés visszautasítása, a rossz prognózisról való beszélgetés, az elhunyt beteg hozzátartozóival való kommunikáció. (15, 16, 17)
Előző kutatásunkban az ápolók, a medikusok és az orvosok halállal és haldoklással kapcsolatos attitűdjével foglalkoztunk. A vizsgálatok eredményei igazolták, hogy az egészségügyi szakképzés, illetve a felsőoktatás során nem készítik fel megfelelően az egészségügyi szakembereket a reménytelen állapotú (beteggel) betegekkel való foglalkozásra, és a halállal való szembesülésre. A felmérés idején, 2000-ben a csaknem 7000 órás orvosi curriculum során 34 óra (az össz-óraszám 0,49%-a); a 4600 órás ápolóképzés során 33 óra (0,7%) jutott a fájdalomcsillapításra, a tüneti kezelésre, a haldokló pszichés gondozására, az ezzel kapcsolatos etikai kérdésekre és kommunikációra, valamint a halál és gyász témakörére.
Ennek következtében az egészségügyben dolgozók sokszor nem tudják a munkájuk során adódó – a veszteségekkel kapcsolatos – súlyos problémáikat megfelelő módon kezelni; ennek egyik jeleként például elkerülik a súlyos betegekkel való kommunikációt. A felkészületlenség a halálfélelmet erősíti bennük, amely mind betegeik, mind hozzátartozóik, mind saját halálukkal kapcsolatban igen erősen megnyilvánul. Mindezzel a kutatók célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet ezekre a problémákra és elősegítsék e kérdéskör graduális és posztgraduális szinten való oktatását. (18, 19, 20, 21)
Kutatásunk során súlyos betegek mellett dolgozó szakemberek fizikai- és mentális állapotának felmérésével foglalkoztunk kérdőíves módszerrel – ilyen felmérés Magyarországon eddig még nem készült. A kutatás alapjait a Hungarostudy 2002 vizsgálat jelentette, amely országos reprezentatív egészségfelmérés volt a 18 évesnél idősebb hazai lakosság körében, Kopp Mária professzorasszony, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete igazgatója vezetésével (22). Mivel az eredeti Hungarostudy kérdőív nem tért ki részletesen az egészségügyi dolgozókkal kapcsolatos kérdésekre, elkészítettük a kérdőív külön, csak az egészségügyi dolgozók számára módosított és önkitöltőssé alakított változatát. Az önkitöltőssé alakítás indoka az volt, hogy nem volt pénzünk kérdezőbiztosok alkalmazására. A kérdőívet és a kutatást a Semmelweis Egyetem kutatásetikai bizottságával engedélyeztettük.
A kérdőívet onkológiai, mozgásszervi rehabilitációs, pszichiátriai, belgyógyászati, nőgyógyászati osztályokra és hospice-okba küldtük el. A 450 elküldött kérdőívből 200 kitöltött kérdőívet kaptunk vissza – ami eléggé elgondolkodtató, tekintettel a teljes névtelenség biztosítására. Bár más országokban is általában 50 % alatt van a nem-válaszolók aránya. (23) A kérdőívet kitöltők között túlnyomó többségben vannak a kórházban dolgozók.
Mintánkban tehát 200 súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozó (1. csoport) és kontrollcsoportként – a Hungarostudy vizsgálatban szereplő, véletlenszerűen kiválasztott – 1356 nem egészségügyi dolgozó (2. csoport), valamint 227 egészségügyi dolgozó (3. csoport) szerepel, összesen tehát 1783 fő. Az 1. csoportban jóval magasabb volt a felsőfokú végzettségűek aránya: 55,7%, ezért a másik két mintát is ehhez kellett igazítani, hiszen először a véletlen kiválasztás egészen más eredményt hozott: a 2. csoportban 21,7%, a 3. csoportban 30,5% volt a felsőfokúak aránya. Jelenleg mindhárom csoportban azonos a nemi, életkori és iskolai végzettségi arány. Mindhárom csoportban 39 férfi és 160 nő volt, átlagos életkoruk az első két csoportban 40, a harmadikban 42 év. A 3. csoportnál nem tudjuk, hogy pontosan milyen területen dolgoznak az egészségügyiek (mivel erre az eredeti Hungarostudy kérdőív nem kérdezett rá), de a Hungarostudy felmérés körülményei alapján valószínűsítjük, hogy az alapellátásban dolgozók vannak többségben. Ezt a csoportot “átlag egészségügyi dolgozó” csoportnak neveztük el.
Az 1. csoport jellemzői
A “jelenlegi foglalkozása” kérdésre mindenki saját maga írta be a választ, így az rendkívüli változatosságot mutatott. Végül 3 nagy csoportot alakítottunk ki: orvos, diplomás egészségügyi és ápoló, asszisztens (nem diplomás egészségügyi). Az erre a kérdésre válaszolók közül 50 orvos (27,5%), 42 diplomás egészségügyi (23,1%) és 90 ápoló/asszisztens (49,5%) volt.
Arra a kérdésre, hogy pontosan milyen osztályon dolgozik – az egyéb válaszok sokszínűsége miatt szintén nagyobb csoportokat alakítottunk ki:
1. Onkológia 53 fő
2. Pszichiátria 41
3. Neurológiai és mozgásszervi rehabilitáció 37
4. Belgyógyászat 19
5. Nőgyógyászat 15
6. Hospice 12
7. Egyéb 23
Összesen 200
A válaszolók közül legtöbben, 65-en daganatos betegekkel dolgoznak/foglalkoznak (a hospice-ok többsége is ilyen betegeket lát el). A sorban második a pszichiátriai betegeket ellátó egészségügyi dolgozók köre (41 fő), de viszonylag nagy a száma a neurológiai és mozgásszervi betegeket ellátóknak, akik vagy születésüknél fogva, vagy baleset következtében sérült, sok esetben végtagjukat elvesztett betegekkel foglalkoznak (37 fő). Összességében a mintánkban leginkább olyan területekről kaptunk adatokat, ahol súlyos, krónikus betegeket látnak el az egészségügyi dolgozók.
A kapott eredményeket SPSS 10.0 statisztikai programmal elemeztük, a szignifikancia vizsgálatokat ANOVA teszttel végeztük.
Az összehasonlításból nyert adatok szerint kiugróan nagy különbségeket találtunk az alábbi eredményekben:
1. Családi állapot és munkaterhelés
Az élettársi kapcsolat a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyiek között magasabb a házasságban élőkhöz viszonyítva: míg a nem egészségügyiek körében 62,1% a házasok aránya és 4,8% az élettársi kapcsolatban élőké, addig a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyiek között 53,1%, illetve 10,8% ez az arány. A házasságban élők között is magasabb körükben a házassági stressz (1,12, míg a nem egészségügyiek között 0,66; az átlag egészségügyiek között 0,7) Ennek egyik oka az lehet, hogy a kórházi folyamatos intellektuális, érzelmi és testi túlterhelés, valamint a feldolgozatlan stresszek kedvezőtlen hatásai a magánéletben is megjelennek. (24)
Az 1. csoportban levő nők 44%-a már átesett abortuszon, míg a nem egészségügyiek körében a nők 21,2%-ának, az átlag egészségügyiek 27,8%-ának volt abortusza.
Mindezeket még elgondolkodtatóbbá teszi az az adat, hogy e csoport kevéssé számíthat mások segítségére nehéz helyzetében: szignifikáns különbség van a támogatottság mértékének megítélésében mind az átlag egészségügyi (p=0,011), mind a nem egészségügyi csoport (p=0,007) viszonylatában.
A túlterheltségre utal, hogy az 1. csoportban levő válaszadók 20,7%-ának van kettő vagy annál több munkahelye (!), míg a két kontrollcsoportban levők 5,8%-ának (nem egészségügyiek), illetve 10,6%-ának (átlag egészségügyiek).
Ha megvizsgáljuk az 1. csoporton belül a családi állapot megoszlását a foglalkozási körök szerint, akkor tovább árnyalhatjuk a képet:
1. táblázat: Családi állapot (súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók)
nőtlen, hajadon, egyedülállóházas, házastársával együtt élházas, házastársával nem él együttélettársi kapcsolatban élelváltözvegyorvosok
10,6%
63,8%
4,8%
12,8%
8,5%
egyébdiplomás egészségügyiek
22%
53,7%
12,2%
12,2%
ápolók, asszisztensek
22,1%
45,3%
5,8%
9,3%
15,1%
2,3%
A súlyos betegekkel foglalkozó ápolók körében jóval nagyobb az egyedülállók, az elváltak aránya, mint az orvosok és az egyéb diplomás egészségügyiek körében. Mindenképpen elgondolkodtató, hogy a legnehezebb területen dolgozó ápolóknak alig fele (54,6%) rendelkezik viszonylag kiegyensúlyozott családi háttérrel és 45,3%-uk egyedülálló, elvált vagy özvegy.
2. Testi állapot és az egészségügyi ellátás megítélése
Arra a kérdésre, hogy jelenleg vannak-e fájdalmai, a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók csaknem fele, 47,7%-a válaszolt igennel, szemben a nem egészségügyiek 36,4%-ával és az átlag egészségügyiek 37,3%-ával. Ha megnézzük az 1. csoportban levők válaszait a foglalkozási megoszlás alapján, akkor az orvosok 40%-a, az egyéb diplomások 43,9%-a, az ápolók, asszisztensek 58,8%-a panaszkodott fájdalmakra a kérdőív felvételekor! Szignifikáns különbség (p=0,035) van a fájdalomra panaszkodó orvosok és ápolók között: sokkal több ápoló panaszkodik fájdalmakra, mint orvos.
2. táblázat: Összességében hogyan minősíti saját egészségi állapotát? (Súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók)
nagyon rosszrosszközepesjókiválóorvosok
24%
66%
10%
egyéb diplomás egészségügyiek
26,2%
59,5%
14,3%
ápolók, asszisztensek
2,2%
2,2%
42,7%
54,7%
6,7%
Szignifikáns különbség mutatkozik az egészségi állapot megítélésében foglalkozási körök szerint: az orvosok és az ápolók/asszisztensek között (p=0,006), valamint a diplomás egészségügyiek és az ápolók között (p=0,006). Az ápolók mindkét csoportnál sokkal rosszabbnak minősítik az egészségi állapotukat. Az orvosok és a diplomás egészségügyiek egészségi állapot minősítése között nincs lényeges különbség.
Jelentős az elégedetlenség az orvosi ellátás különböző formáival (ld. az 1.sz. ábrát).
1. sz. ábra
Szakirodalmi adatok alapján különösen az orvosok hárítják saját panaszaikat, illetve önmagukat kezelik. Testi panaszokkal inkább fordulnak más szakemberhez, mint lelkiekkel. (25)
3. Káros szenvedélyek
A súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók 37,9%-a dohányzik, a nem egészségügyiek között 24,6%, az átlag egészségügyi csoportban 24,7% a dohányzók aránya.
Az 1. csoportban levők 28%-a iszik 3 vagy több kávét naponta, míg a nem egészségügyieknek “csupán” 15,9%-a, az átlag egészségügyieknek 14,7%-a.
Az alkohol- és drogfogyasztás még ennél is nagyobb különbségeket mutat: az 1. csoportban a válaszolók 20,4%-a vallotta azt, hogy – amennyiben fogyaszt egyáltalán alkoholt, akkor – egy alkalommal több, mint 5 (nők esetében több mint 4) alkoholtartalmú italt iszik meg, szemben a 2. csoport által bevallott 8,7%, illetve 3,7%-ával. Angol kórházi orvosok kérdőíves vizsgálata alapján a férfiak 8%-a, a nők 11%-a (átlagosan 10%-uk) fogyasztott több alkoholt az elfogadhatónál – ez hetente 21 egység a férfiaknál, 14 egység a nőknél. (26)
A súlyos betegekkel foglalkozók 10,6%-a használt már valamilyen kábítószert, míg a nem egészségügyieknek 2,9%-a, az átlag egészségügyieknek 1,9%-a válaszolt igennel erre a kérdésre.
Itt azonban meg kell említenünk azt a hipotézisünket, hogy a személytelen, önkitöltős kérdőíves felmérés során valószínűleg őszintébben válaszoltak ezekre a kényes kérdésekre a vizsgálatban résztvevők (1. csoport), mint a kérdezőbiztos által felvett kérdőíves vizsgálat során (2. és 3. csoport).
4. Pszichés állapot
Bizonyos betegségek, amelyek sokszor pszichoszomatikus eredetre vezethetők vissza, gyakrabban fordulnak elő a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók körében. Arra a kérdésre, hogy állott-e kezelés alatt élete során bizonyos betegségek miatt (daganatos betegség, depresszió, magas vérnyomás, gyomorbetegség), a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók összesen 46,5%-a válaszolt igennel, szemben a nem egészségügyiek 27,3%-ával és az átlag egészségügyiek 22,5%-ával! (Külön figyelemre méltó, hogy az elmúlt évre az említett betegségek közül 17%, 8.8% és 7,5% megbetegedés esett a három csoport összehasonlításában).
A depressziós megbetegedés szignifikánsan magasabb a súlyos betegekkel foglalkozók körében mind a nem egészségügyi dolgozókhoz (p=0,000), mind az átlag egészségügyiekhez viszonyítva (p=0,004).
Ha megnézzük az egyes munkahelyeken (osztályokon) dolgozók megbetegedéseit az 1. csoportban, akkor szintén érdekes különbségeket láthatunk (ld. 2. sz. ábra).
2. sz. ábra
A hospice-ban, a pszichiátrián, a mozgásszervi rehabilitációban és az onkológián dolgozók körében magasabb a depresszió aránya, és kiugróan magas az onkológián dolgozók körében előfordult gyomor- és nyombélfekélyes megbetegedések száma.
Az 1. csoportban a foglalkozások közötti eltérések is jelentősek a depressziós megbetegedéseket tekintve: szignifikáns különbség (p=0,041) van az ápolók és az orvosok depressziós megbetegedése között.
Arra a kérdésre, hogy volt-e már öngyilkossági kísérlete, az alábbi eredményeket kaptuk: a súlyos betegekkel foglalkozók közül 4,9% válaszolt igennel; a nem egészségügyiek közül 2,5%, míg az átlag egészségügyiek közül 1,4%. Az 1. csoporton belül kiugróan magas, 10,3% a pszichiátrián dolgozók között azok aránya, akik már megkíséreltek öngyilkosságot! Az 1. csoportban az orvosok 2,1%-a, az egyéb diplomás egészségügyiek 7,3%-a, az ápolók 5,2%-a válaszolta azt, hogy már volt öngyilkossági kísérlete.
A pszichológiai skálák összehasonlítása egyértelműen arra mutat, hogy a súlyos betegekkel foglalkozók pszichés állapota összességében rosszabb, mint a kontrollcsoportoké (ld. 3. sz. ábra).
3. sz. ábra
Az eredmények kiértékelése igazolta hipotéziseinket, illetve a külföldi vizsgálatok során talált eredményeket. A súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók körében mind a testi-, mind a lelkiállapot tekintetében rosszabb mutatókat találtunk, mint a kontrollcsoportokban.
Családi állapotuk rendezetlenebb, sokkal több körükben az egyedülálló, és nehéz helyzetükben sem számíthatnak eléggé környezetük (család, barátok, szomszédság) segítségére. Az “önkizsákmányolás” jellemző: csaknem negyedük két-vagy több munkahelyen dolgozik. Ennek hátterében a rossz anyagi megbecsültség áll, – és az, hogy sokan közülük családfenntartók – de pihenésre, regenerálódásra nem igazán marad idő, amely tovább súlyosbítja a tüneteket.
Egyik ilyen jellemző tünet az, hogy fájdalmakkal küszködnek, összességében rosszabbnak ítélik meg egészségi állapotukat, mint a kontrollcsoportok válaszadói. Kimerültségüket, feszültségüket kávéval, cigarettával próbálják kompenzálni; arányaiban több közöttük az alkoholhoz, droghoz menekülő személy.
A pszichoszomatikus és pszichés megbetegedések száma jóval magasabb, mint a kontrollcsoportokban, ugyanakkor többnyire elégedetlenek az egészségügyi ellátással (valószínűleg kevesebben is veszik igénybe). Különösen ijesztő a megkísérelt öngyilkosságok nagyobb aránya. A pszichológiai skálák elemzése (Beck depresszió, vitális kimerültség, hospital anxiety, reménytelenség, betegségteher, alvászavarok) mindenütt rosszabb eredményeket mutatott a súlyos betegekkel foglalkozók csoportjában a kontrollcsoportokhoz viszonyítva.
Az első csoporton belül mindezekben sokkal rosszabb eredményeket találtunk az ápolóknál az orvosokhoz és az egyéb diplomás egészségügyi dolgozókhoz viszonyítva. Az osztályok (munkahelyek) közötti összehasonlítás során azt találtuk, hogy a mozgásszervi rehabilitáció és a pszichiátria területén dolgozók (között) körében feltűnően kedvezőtlenek az eredmények. A súlyos, legtöbbször gyógyíthatatlan mozgásszervi betegekkel foglalkozók között az egyedülállók aránya 40%, sokan dohányoznak és bizonyos betegségek gyakrabban fordulnak elő körükben, mint a többi csoportban (ld. depresszió). Ugyanígy magas a pszichiátrián, az onkológián és a hospice-ban dolgozók között a depresszió előfordulási aránya. A pszichiátrián dolgozók különösen elégedetlenek a járóbeteg- és kórházi ellátással, közöttük a legmagasabb az alkohol- és drogfogyasztók száma, és a legtöbben ebben a körben foglalkoztak már öngyilkossági gondolatokkal, illetve kíséreltek meg öngyilkosságot. A skálák elemzése azt mutatja, hogy a pszichés állapotuk összességében rosszabb, mint a többi csoporté. Az onkológiai dolgozók között a különböző fekélybetegségek előfordulási aránya jóval magasabb, mint másutt, ami a (nagyobb) halmozódó, feldolgozatlan stresszre utal körükben.
Az egészségügyi dolgozók testi és lelki panaszai/tünetei alapvetően stressz-függők. (27) Feltehetően nem elsősorban a növekvő számú, súlyos betegek gyógyítása, gondozása jelent fokozottabb stresszt a szakemberek számára (hiszen nem véletlenül választották és gyakorolják hivatásukat!), hanem a kedvezőtlen pszichológiai légkörű kórház/osztály, a fokozódó munkaterhelés, a rigid munkaszervezés és a növekvő bürokrácia jelenti (az erősebb) a fokozottabb rizikó faktort. (28, 29) Nincsenek igazi védő tényezők – ld. a család, a munkahely védő szerepe hiányzik (v.ö. az abortuszok nagy számával, a megoldatlan házastársi stressz-szel, illetve a szociális hálóval kapcsolatos (alacsonyabb) kedvezőtlen eredményeket).
Milyen módon lehet elősegíteni, hogy az egészségügyi dolgozók a pszichés terheiket hatékonyabb módon tudják kezelni? Mivel a súlyos betegek folyamatos pszichés (ellátása) gondozása, a veszteségekkel való szembesülés és a gyászmunka speciális szakmai ismereteket igényel, ezeket elsősorban a graduális képzés során kellene elsajátítaniuk az egészségügyi dolgozóknak. Az oktatás fókuszába a következő témaköröket érdemes állítani:
1. sajátospszichológiai, szociológiai, kulturális és spirituális kérdések;
2. kommunikációs készségek fejlesztése,
3. a leggyakoribb tünetek megelőzése, felismerése, kezelése,
4. etikai kérdések,
5. önismeret és önreflexió. (30, 31)
A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében például 2003 szeptemberétől 30 órás, kreditpontos kurzust vezettünk be orvostanhallgatók számára A terminális állapotú daganatos betegek palliatív ellátása címen. Az oktatók a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetéből, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájáról, a Semmelweis Egyetem, II.sz. Gyermekklinikájáról, Radiológiai Klinikájáról, valamint a magyarországi hospice-ok vezető szakemberei közül kerültek ki. Az első kurzus résztvevői között nem csak orvostanhallgatók, hanem szociális munkás hallgatók és érdeklődő orvosok is voltak.
Ideális esetben e kérdések oktatása nem ér véget a graduális képzéssel, hiszen az egészségügyi dolgozók mindennapi munkájukban sorozatosan találkoznak stresszel teli helyzetekkel, kudarcokkal, és ez számos további, gyakorlati kérdést vet fel számukra, és természetesen e terület ismeretei is fejlődnek. Mindezek indokolttá teszik, hogy az ilyen jellegű oktatás részévé váljon a posztgraduális képzéseknek is. Razavi és Delvaux speciális pszichológiai tréningprogramjaik tapasztalatairól számoltak be. (32,33) Készségfejlesztő gyakorlataik elsősorban a meghallgatást, az empátiát, a kulcskérdésekre adott válaszokat, valamint a bátorítás megfelelő módjait foglalják magukban. Kutatásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy a képzések hatása akkor tartós, ha a módszereket kombinálják, és a képzéseket ismétlik. A képzések attitűdökre gyakorolt pozitív hatása tartós, és az orvosegyetemi képzés egésze alatt szignifikáns mértékben fennmarad az ilyen képzésben nem részesült kontroll csoporthoz képest egy négy éven keresztül folyó, évente ismételt vizsgálat szerint. A legtöbb vizsgálat megerősíti, hogy az ilyen típusú képzések (nyomán) hatására jelentősen fejlődnek a résztvevőknek a súlyos betegekkel, valamint azok hozzátartozóival kapcsolatos attitűdjei. Az is bizonyítást nyert, hogy eredményesebben ismerik fel, és hatékonyabban, empatikusabban kezelik a betegek pszichés reakcióit, a képzés jelentősen javítja kommunikációs készségeiket, és a veszteségekkel való szembesülést. (34, 35, 36, 37)
1994 óta szervezünk hospice tanfolyamokat, elsősorban ápolónők számára. A nagy népszerűségnek örvendő képzéseket eddig kb. 3000 egészségügyi dolgozó végezte el. A népszerűség egyik oka, hogy stressz-kezelő kommunikációs tréninget is tartalmaz a tanfolyam, amely a haldokló beteggel való (kommunikáció) verbális és nem verbális párbeszéd sajátosságait célozza meg. Az egyik tanulságos önismereti gyakorlat arról szól, hogy a résztvevők mennyi energiát szánnak a munkájukra, egyéb tevékenységeikre, más emberekre és saját magukra. A gyakorlat második része szerint el kell osztaniuk a szeretetüket az említettek között. Általában kiderül, hogy energiájuk nagy részét a munkájukra fordítják (a munka szeretete már nem ennyire egyértelmű). Rengeteg energiát és szeretetet fordítanak családtagjaikra és betegeikre. A saját magukra fordított energia és az “önszeretet” azonban rendkívül kicsi: 5-10%-ot tesz ki. A társadalom, a munkahely és a család ezt az önfeláldozó magatartást várja el tőlük, amibe sokan (közülük) előbb-utóbb fizikailag és/vagy pszichésen belerokkannak. A gyakorlatok során a résztvevőkben tudatosítjuk ezeket a veszélyeket.
Az Onkológiai Intézetben az elmúlt tíz évben graduális és posztgraduális oktató programokat dolgoztak ki az egészségügyi szakemberek számára. Az elméleti és gyakorlati onkopszichológiai képzés magába foglalja a betegek lelki tüneteinek felismerési szempontjait és kezelésének módszereit, bizonyos testi tünetek lelki hátterének felderítését (pl. nehezen csillapítható fájdalom, fokozódó mellékhatások), a súlyos, illetve gyógyíthatatlan betegekkel történő kommunikáció sajátosságait (pl. a rossz hír közlése, kezelésváltás megbeszélése), a betegekkel történő támogató beszélgetés fő témáit és lépéseit (pl. új életmód kialakítása, a fontos emberi kapcsolatok megőrzésének kérdései), onkopszichológiai alapismereteket, eset-ismertetéseket, szervezési tudnivalókat, a kiégési tünetcsoport megelőzésének és kezelésének útjait, a szupervízió fogalmát és funkcióit (született erre a speciális onkológiai kommunikációs tréningre egy amerikai elnevezés: ‘oncotalk’). (38)
A szemléletformálást orvostanhallgatókra, pszichológus-hallgatókra, gyógytornász-hallgatókra is kiterjesztettük. Az „onkopszichológiai alapismeretek” téma (elmélet, gyakorlat) bekerült a leendő klinikai szakpszichológusok, és onkológusok tanrendjébe is. Szakmai konzultációval támogatjuk az onkológiai betegek komplex ellátásával kapcsolatos szakdolgozat írók munkáját is. Új „szolgáltatásként” honlapot alakítottunk ki, elsősorban a betegek és a hozzátartozók számára (39), és egyre több alkalommal kerül sor elektronikus kommunikációra a betegekkel és hozzátartozóikkal pszichoszociális témakörben.
Az Onkológiai Intézetben három éven át működő Bálint csoport – mint hasznos edukációs és szupervíziós forma – tapasztalatai hasznosak lehetnek más szakemberek számára is. A résztvevő gyógytornászok beszámoltak a napi munkájuk során kialakult főbb érzelmi problémáikról:
Ennek a „konténer funkció”-nak az a jelentése, hogy a betegek (onkológiai, pszichiátriai, mozgásszervi rehabilitációra szoruló személyek, stb.) elviselhetetlennek érzett rossz közérzetüket, fájdalmaikat, belső „rossz”-nak átélt testi elváltozásaikat, hiányaikat, szorongásaikat, traumatikus élményeiket, halálfélelmüket már nem tudják magukban tartani, tudattalanul kivetítik valaki másba (gyógytornász, nővér, orvos, pszichológus, stb.). Erre a konténer funkcióra különösen alkalmas a gyógytornász, a nővér, az orvos, hiszen ők naponta (akár – nem kell) többször is foglalkoznak betegeikkel, azok testével, és testi funkcióival. A lelki kivetítés (projektív identifikáció) akaratunktól, tudásunktól függetlenül működik, – mondhatni, az állandó projektív identifikáció állapota a jellemző az onkológiára és a többi, súlyos betegeket kezelő osztályra. Segít azonban, ha tudunk erről a lelki folyamatról, és fel tudjuk használni a lelki gyógyító munkában, mert növeli kontrollálási lehetőségeinket, azaz személyiségünk védelmét és gyógyító kapacitásunkat egyaránt.
Az egészségügyi személyzet pszichés terhei csökkentésének egyéb módjai között nagyon fontos a család és a munkahely támogató funkcióinak erősítése. Ugyanis lélektani mechanizmusok közvetítésével a betegek, a szakemberek és a hozzátartozók között verbális és nem verbális kommunikáció egyaránt zajlik, „mindenki hat mindenkire_”._ (40) A munkahely támogató funkciójához tartozik a megfelelő munkaszervezés megvalósítása és fenntartása, az egyéni és csoportos megbeszélések, valamint különböző stresszkezelő tréningek szervezése és lebonyolításának támogatása. A legfontosabb intervenciók: lehetőséget adni arra, hogy a szakemberek kibeszélhessék felgyűlt szorongásaikat – a különböző nehéz esetek kapcsán – az esetmegbeszélések, a Bálint-csoport, a szupervízió, vagy megfelelő szakemberrel végzett pszichoterápia segítségével. Emellett legalább ugyanilyen jelentőségű azoknak a módszereknek az elsajátítása, amelyek segítségével a nehéz, stresszes helyzetek után az illető személy fel tud oldódni, ki tud kapcsolódni, vagyis a saját mentálhigiéné ápolásának támogatása. (41, 42, 43, 44)
Ésszerűbb, humánusabb munkaszervezéssel, nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsüléssel, valamint a graduális és posztgraduális képzésben megvalósított speciális mentálhigiéné oktatásával meg lehetne előzni a szakemberek testi- és lelkiállapotának romlását, csökkenteni a lelki kiégés veszélyét, illetve a már kialakult tünetek súlyosbodását. Ehhez a beteg-szakember-hozzátartozó csoportot dinamikus egységként kell felfognunk és minden résztvevőjét egyszerre, összehangoltan támogatnunk.
Dr. Hegedűs Katalin
Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet
Dr. Riskó Ágnes
Országos Onkológiai Intézet
Ábrák
1. ábra: Teljes mértékben vagy inkább elégedetlen:
2. ábra: Állott-e kezelés alatt az alábbi betegségek miatt (esetszám)
3. ábra: A lelkiállapot mérése
Levelezési cím:
Dr. Hegedűs Katalin Ph.D, igazgatóhelyettes
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet
1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.
Tel.: 210-2930/6136 Fax: 210-2955
e-mail: hegkati@net.sote.hu
