LeShan munkájából a következő mondatot emeljük ki mottóként:
“Az impresszionisták megtanították nekünk a világot másként látni. Tegyük meg ezt a daganatos betegségekkel is.”
Pszichiátriai Szemle (1980/2)
NÉMETH GYÖRGY I. ker. Tanács, Maros u-i Rendelőintézet Jogosult-e a rákos beteg pszichoterápiájáról írni? Plató még azon az állásponton volt, hogy hagyjuk a gyógyíthatatlan betegeket békén, kezelés nélkül meghalni. A modern orvostudomány elsősorban azon fáradozik, hogy felkutassa a carcinoma oki tényezőit és a daganatot műtéttel, besugárzással vagy chemotherápiával elpusztítsa. Már sokkal kevesebb szó esik a carcinomás betegről, pedig nagynevű szerzők, köztük Bauer is azon a véleményen vannak, hogy a rákkérdés megoldása nem annyira a rákos sejtek felől, mint inkább a carcinomás beteg immunbiológiai, hormonális, esetleg pszichés védekezésének vizsgálata során közelíthető meg.A rák polyaetiológiás kórkép. A kiváltó okot az esetek csupán elenyésző töredékében ismerjük. A carcinoma látenciaideje, a manifesztáció időpontjának bekövetkezése, a betegség prognózisa a legtöbb esetben bizonytalan. Everson és Cole pl. 176. hisztológiailag igazolt esetet gyűjtött össze, amelyekben a rákos daganat spontán regrediált (!).
A fent említett tények vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a carcinoma keletkezésében és prognózisában a pszichoszociális tényezőknek, köztük főleg életfontos veszteségélményeknek és következményes depressziónak jelentős szerepe lehet ( 5, 10, 16 ). Sőt olyan megfigyelésekről is olvashatunk, melyben párhuzamot vonnak a rákos betegség és bizonyos személyiség-jegyek között ( 12, 23 ). A kérdést főleg az elmúlt évtizedekben több száz szerző tárgyalta; jó összefoglalót olvashatunk erről a témáról Baltrusch közleményében ( 5 ). 1
Ha a számos, manapság divatos rákelméletet elfogadjuk, a probléma pszichoszomatikus szemléletét is magunkévá kell tennünk.
1 Baltrusch 1962-ben Budapesten erről a témáról előadást is tartott.
Ez pedig arra késztet bennünket, hogy elismerjük a carcinomás betegek komplex kezelésében a pszichés támogatás, ill. a pszichoterápia jogosultságát.
Sajnos két, sokszor leküzdhetetlen akadállyal kell számolnunk: az orvos és a beteg ellenállásával.
Az orvosok tudományos felkészültsége megfelelő, bár még ma is elég sokan fogadják hitetlenkedve azt a megállapítást, hogy a rákos betegek jelentékeny része gyógyítható. Csupán elvétve hallunk ún. elhanyagolt esetekről, melyek inkább a beteg magatartásának rovására írhatók. Amikor az orvos elsőízben kerül szembe a rákos beteggel, gyakran már akkor kitűnik pszichológiai járatlansága. Legtöbbször elsiklik a beteg aggályai, szorongásai felett, s szigorúan szakmai szinten próbál dönteni a terápiás terv végrehajtási módozataiban.
A tapintat hiányossága, az orvosi szó, a hangsúly, a mimika, a gesztus árnyalati bizonytalanságai, a beteg néma kérdéseire adandó felelet elmaradása, az igényelt segítség és a nyújtható támasz közti inkongruencia már eleve meghiúsítja az orvos-beteg közti jó kapcsolatot.
Ha az orvosnak szembe kell néznie a halálos betegség tényével, félelemmel reagál. Fél attól, hogy nem tud majd mit válaszolni a beteg kérdéseire, hogy hazugságban marad, hogy elárulhatja magát, hogy meg kell mondania az igazat, hogy olykor a hozzátartozóknak sem mondhatja meg a teljes igazságot, hogy legjobb tudása és tapasztalata szerint sem tud a beteg gyógyulása érdekében hathatósan közrem?ködni, tehát fél a frusztráció élményétől.
Ezért az orvos, legtöbbször tudattalan szinten, elhárítható mechanizmusokkal operál. Ha kezdeti véleménye más volt, hiúságát sérti, hogy ezt elismerje, és szívesebben ragaszkodik eredeti téves elképzeléséhez. Ha a diagnózist felállította, felveszi a „szakmai álarcát, és a beteg pszichés állapotát figyelmen kívül hagyva megbúvik a klinikai, radiológiai, sebésztechnikai metódusok mögé. Diadalt érez a sikeres beavatkozás után, és nem érti, hogy a beteg mért panaszkodik. Ha a beteget meggyógyítani nem tudja, a tehetetlenségéből származó feszültséget, agressziót a betegre, vagy a kezelésben korábban résztvett orvosokra proiciálja, így a felelősséget magától elhárítja.
A rákos beteg ellenállása betegségtudatának elfojtásával kezdődik. Bár racionális megfontolások is irányítják a beteg viselkedését, a döntő az érzelmi momentumok súlya. A félelem, a szorongás irracionális módon visszatarthat bárkit attól, hogy orvoshoz forduljon, még akkor is, ha családjában, közeli ismeretségében hasonló esetet észlelt.
Gyakoriak a fatalista elképzelések, inkább a bizonytalansághoz ragaszkodik: „jobb később megtudni a valót” (22). A rákos beteg érzelmei kifejezésében legtöbbször gátolt (Kissen), keveset panaszkodik, szégyell kérdezni, félelmét alig mutatja. Pedig pánik-hangulatban van a vizsgálatok, az operáció, a sugárterápia, olykor már az „onkológia” szó miatt is.
A rákbeteggel történő pszichés foglalkozás a beteg felvilágosításával kezdődik. Az orvos két szélsőséges nézet közt ingadozik: a diagnózist titkolni kell, ill. a rákos betegnek tudnia kell az igazat. Achté 70%-ban, Leuenberger 57%-ban, Oken az esetek egyharmadában ad betegeinek őszinte felvilágosítást. Stern még a reménytelen beteg kifejezett kérésére sem mondja meg az igazat.
Az Amerikai Ráktársaság 1977. évi Nemzeti Konferenciája leszögezte, hogy a betegnek joga van tudni, mi a baja és mik a gyógyulásának esélyei. Kérdezzük meg az egészséges pacienseinket! Ha rákbetegek volnának, szeretnék-e tudni a valót? Vizsgálataimban 90% azt felelte, hogy előtte ne titkoljanak semmit az orvosok. De mi történik akkor, ha valóban megbetegszenek? Még a rákbeteg orvosok nagy része is elfojtja magában a rákbetegség tudatát, nem nézi meg a röntgen-képét, és gyerekes mesével hagyja magát elbolondítani.
Kétségtelen: nagy erőforrások birtokában kell lennünk ahhoz, hogy méltányoljuk az őszinteséget akkor is, ha az megsebez bennünket. Mindenképpen őszintén kell nyilatkoznunk, ha másképpen nem tudjuk a beteg hozzájárulását megszerezni életfontos beavatkozások elvégzésének céljából. Hagyjuk a beteget beszélni, és próbáljuk megállapítani: mit tud a betegségről? Döntsük el továbbá azt, hogy betegünk el tudja-e viselni a teljes őszinteséget és képes-e azt saját hasznára fordítani. Legtöbbször megelégszik részleges felvilágosítással. Helyes a tényeket részletekben és fokozatosan közölnünk betegeinkkel. A „rák” helyett mondhatunk rosszindulatúvá válható daganatot, és szükségtelen ecsetelnünk a betegség várható prognózisát. Sohasem szabad megfosztanunk a beteget a gyógyulás reményétől, legfeljebb közvetlenül haláluk előtt.
Az orvosnak mindenkor nyilatkoznia kell. Nyilatkozhat teljes őszinteséggel vagy a tünetek elbagatelizásával. Ez sohasem a szakember közönyével, hanem mindenkor intuitíve, a humanista orvos empátiájával történjék. A gyógyítható betegnek – rehabilitációja érdekében – szüksége van az őszinteségre, a gyógyíthatatlan beteget sokszor a vak remény tartja életben. Ez az álláspont megegyezik hazánk vezető orvosainak a véleményével (30).
A felvilágosítás megtörténte után a beteg rendszerint schock-állapotba kerül. Ezt követi a betegség tagadása, majd a sors elleni gyűlölet, később a depresszió, a teljes reménytelenség élménye. Még sokáig folyik az alkudozás, míg végleg megnyugszik az orvos döntésében.
Az orvos nehéz helyzet előtt áll. Ha nyugtatja a betegét, az úgy érzi, hogy orvosa nem méltányolja életének tragikumát. Ha vigasztalja, az a gyanúja támad, hogy nincs rajta segítség. A hallgatás azt jelentheti, mintha az orvos nem érezne együtt vele, és nem vállalná a döntéssel járó felelősséget. A bíztatás sokszor hiábavaló, hiszen a beteg nem képes összeszedni magát. Ha az orvos hatalmi szóval él, ezzel saját gyengeségét leplezheti. Ha hivatkozik a beteg intelligenciájára, előbb-utóbb kitűnik, hogy a szenvedések diadalmaskodnak a filozófián. Maradna a hazugság, de ez csak átmeneti sikerélményt nyújt, utána a letörés még nyomasztóbb.
Tizenhét éve foglalkozom Mezeivel együtt a rákos betegek személyiség-vizsgálatával. Több száz carcinómás betegünk Rorschach jegyzőkönyvében olykor halmozottan jelentkeztek az elbizonytalanodás, az önkritika, a fenyegetettség tünetei, ami a vizsgálatvezető felé segélykérés formájában mutatkozott meg. Ez a jelenség a pszichoterápiában is irányt mutatott.
A legfontosabb feladat a félelem oldása, de ehhez előbb a beteg testi szenvedéseit kell megszüntetnünk. A félelem már ott kezdődik, mikor a rákos betegség gyanúja először fölmerül. Nem szabad engednünk, hogy a beteg sápadt árnyként kóboroljon az első vizsgálat és a – gyakran csak hetek múlva várható – hisztológiai lelet megérkezése között. Ekkor épp olyan nagy szüksége van arra, hogy a bizalmát élvező orvossal megossza aggodalmait, mint később, mikor meg kell nyernünk a hozzájárulását az operációhoz, a sokszor kellemetlen melléktüneteket kiváltó radio- és chemotherápiához. Sokszor hatalmas erőfeszítést igényel az időszakos kórházi terápiára való fölkészítés, ahol szembe kell néznie a szomszédos ágyakon fekvő sorstársak szomorú végével.
A beteg a bizalmával ajándékozza meg orvosát, de ezért nagy árat is követel: betegsége kimeneteléért a felelősséget reá ruházza. Sok orvos húzódik attól, hogy a reménytelennek látszó betegért felelősséget vállaljon, pedig a felelősség nem teher, nem gyengít, hanem erőt ad.
A rákos betegek túlnyomó többsége a betegség aktív szakában félelem és reménység között él. Mindenkor megelégedhetünk avval, ha azt látjuk, hogy betegünk elfojtja magában betegségének tudatát. Az orvos is szívesebben beszél vele a kondíció javulásáról, a láz megszűnéséről, a széklet rendeződéséről, mint a várható prognózisról. A legcsüggedtebb légkörbe is bele lehet vinni a humort. Nem egyszer halljuk betegeinktől, hogy akkor kezdődött a javulásuk, „amikor olyan jóízűt nevettek”.
A legfontosabb talán az, hogy a beteg sohase érezzen teljes izolációt, sohase érezze azt, hogy nem tudunk segíteni rajta.
A beteggel való empátiás azonosulás során saját félelmeinket is csökkentjük. Keltsük fel benne az interperszonális kapcsolatok iránti érdeklődését. Próbáljuk feloldani bizonyos személyekhez vagy tárgyakhoz fixálódott frusztrált magatartását, és segítsük hozzá új, konfliktusmentes kapcsolatok létesítéséhez.
A carcinómás beteg Rorschach-vizsgálatából kitűnik az önkritikára, önleértékelésre való hajlam. A kisebbrendűségi érzés valamint a gyakran jelentkező és kedvezőtlen prognózist sejtető önvádat is oldani kell. Sohase tegyen az orvos szemrehányásokat a betegének, miért fordult bajában későn segítségért. Gyakran ódiumot is vállalnia kell a késedelemért, sőt az orvosi etika határain belül engedélyezhetjük a beteg agressziójának szellőztetését is, hiszen ezzel is a megnyugtatását szolgájuk (19).
Ha megnyertük a beteg bizalmát, segítsük őt haladni a racionalizáció folyamatában. A beteg értse meg reálisabban a világot és érezze magát jobban benne. Tanulja meg értékelni a mának a jelentőségét, amiért érdemes élnie. Másrészt az orvosnak el kell ismernie az illúziókba vetett hit jogosultságát a beteg életének e válságos szakaszában. Nagakawa hangsúlyozza ennek jelentőségét a rákos betegek túlélésében. Elsőrendűen fontos azonban, hogy a beteg tudja, mit kell tennie, hogy meggyógyuljon. Találjon magyarázatot a szenvedéseire, de ne tetézze baját más, képzeletbeli bajokkal.
A későbbi terápiás fázisban mozgósítsuk a beteg aktivitását. Tudnunk kell, milyen kreatív impulzusokkal terheljük meg a beteget, milyen feladatokat adhatunk neki. Erőfeszítéseit dicsérettel nyugtázzuk. Munkába állításukat tegyük akaratuktól függővé. Természetesen a betegek táppénzben tartása a műtétet követően, a besugárzások és egyéb kezelések idején mindenképpen indokolt. Leszázalékoltatásra irányuló igényeiket az esetek nagy többségében támogatnunk kell.
Baltrusch a carcinómás beteg pszichoterápiájában az alábbi fokozatokat különbözteti meg: 1) rövid pszichoterápiát, melynek segítségével megtanul helyesen alkalmazkodni a betegséghez, a kezelési eljárásokhoz, a kórházi élethez, 2) támogató pszichoterápiát, amelynek folyamán a betegnek betegsége távoli következményeivel is számolnia kell, végül 3) aktív pszichoterápiát, amelyben a beteget segítjük problémái, konfliktusai megoldásában, depressziója oldásában valamint igazi énje megvalósításában.
Herberger rendszeres pszichológiai konzíliumokat tart rákos betegeivel individuálisan és csoportban. Dunbar, Abse, LeShan, Meerloo pszichoanalízissel gyógyított rákos betegeket. Sikeresen alkalmaztak hipnózist (Sacerdote), sőt insulin-coma terápiát (Koroljov) is.
Nem feladatom megválaszolni a kérdést, mi vezethet ezekben az esetekben gyógyuláshoz, mit mobilizál a pszichoterápia, csak külföldi szerzők hipotéziseire utalhatok (Balicki, Booth, Rennecker).
Magam rendszeresen rövid és támogató, egyes esetekben aktív pszichoterápiát alkalmaztam. A mély pszichoterápiát daganatos betegeknél kockázatosnak kell tartanom.
Súlyosan szorongó, hipochonder, 62 éves nőbeteg került aktív pszichoterápiára. A beteget 17 éve ismertem, ez alatt az idő alatt a pszichoszomatikus kórképek egész sorát produkálta (hypothyreosis, gastroenterocolitis provokált hányásokkal, cholecystophathia, cystitis, migrain, allergiás diathesis), de mindezideig elzárkózott a rendszeres pszichoterápiától. Tánc- és énekművészeti pályára készült, ezt azonban meghiúsították a politikai viszonyok. Fokozatosan elvesztett mindenkit, aki számított az életében: férjét, szüleit, testvéreit. Szerencsétlenül végződött fiatalkori abortusza miatt gyermeke nem lehetett. Legközelebbi hozzátartozóit hosszú éveken keresztül odaadóan ápolta, egyéb életcéljainak feláldozása árán is. Második házassága is ezen bukott meg. Mindvégig vonzó nő maradt, aki azonban szexuális kielégüléshez alig jutott. Fizikai állapotának romlása rendszerint az emberi kapcsolatok felvételének sikertelenségével vagy hipochondriás félelmeivel párhuzamosan következett be.
A beteggel heti egy órában feltáró pszichoterápiát folytattam. Az egyes üléseket követő héten általában arról számolt be, hogy a régebbi konfliktusélményeinek elmondása és azok értelmezése felkavarta őt. Bár félelmei és depressziós állapota részben oldódtak, szomatikus panaszai változatlanul előjöttek – legutóbb hólyaghurutra emlékeztető panaszok és vizelési képtelenség formájában. Többször kellett a hét folyamán megcsapolnia magát. Mivel 5 hónappal ezelőtt lezajlott belgyógyászati és urológiai jellegű intézeti vizsgálat lényegében negatív eredménnyel zárult, meglepetésként hatott, hogy a nőgyógyász gyorsan növekvő tumort tapintott a hasában, melyet rövidesen megoperált. A hasüregből gyermekfejnyi, részben torquált, ovariális cystát távolítottak el a méhhel és az adnexumokkal együtt.
A fenti eset nem mindennapi negatív élményt nyújtott számomra. A daganat növekedésében természetesen véletlenek is közrejátszhattak, s egy esetből nem szabad mindjárt következtetni a pszichés tényezőknek a daganatképződésében játszott mobilizáló szerepére. De vele szemben állnak a reménységben élő betegek tömegei, akik pszichés támogatás hatására képesek újra és újra felemelkedni, és gyógyulásuk érdekében vállalni a súlyos, sokszor ismételt műtétet és rossz közérzetet okozó terápiás beavatkozásokat.
Gyógyító munkánk során fontosak a beteg hozzátartozóival fenntartott kapcsolataink is. Ők rendszerint hamarább tudják meg az igazságot, és gyakran képtelenek annak elviselésére, de önáltatásra sem képesek. Több bizonyítékot várnak, nem ritkán több orvoshoz is fordulnak tanácsért. Közben használnak és ártanak egyaránt. Közléseikkel, tapasztalataikkal sokszor jobban befolyásolják a beteg hangulatát, mint az orvos. Mindenesetre tény az, hogy a közeli hozzátartozók elhalálozási esélye a beteg halálát követő évben statisztikai adatok alapján (Rees) jóval magasabb, mint a kontroll-csoportokéi. Tehát orvosi feladat az is, hogy a hozzátartozókat mentesítsük a felelősség alól, bűntudatukat csökkentsük. Olykor a hozzátartozók felvilágosításában is a fokozatosság elvét kell érvényre juttatnunk.
A halál árnyékának megjelenése páni félelmet kelt betegben, közelállókban egyaránt. A halálos beteg ágyánál álló orvos újra dilemma előtt áll: joga van-e egyenes választ adni a beteg határozott kérdéseire? Schweitzer azt írja, hogy a primitív Afrika népei között nem szabad a gyógyulásba vetett hitet erősíteni, ha erre nincs remény. Achté azt tartja, hogy rövidebb élettartamra számíthatnak azok, akik elzárkóznak az információ elől és hajlanak a félelemkeltő realitások elfojtására. Irodalmi közlések szerint a rákos betegek szuicidiuma aránylag ritka. Oken 219 orvossal konzultált: közülük csak kettőnek volt suicid esete és a konzultált orvosok csupán egyharmada nyilatkozott úgy, mintha hallott volna már ilyenről. A szuicidális tendenciák inkább csak fenyegetések formájában jelentkeznek („inkább meghal, de nem operáltatja meg magátó, „ha rákom van, úgyis végzek magammal”).
Az orvos segítse az elfojtást akkor, amikor a halálos betegség gondolata először merül föl, továbbá a carcinoma látens szakában, végül azoknál, akik nem tudnak szembenézni a halállal. Viszont azoknak, akik kívánják, ill. el tudják viselni az igazat, a rákos betegség utolsó stádiumában joguk van kíméletes információkat kapniuk a várható élettartamra vonatkozólag. Persze csak az az orvos képes helyes felvilágosítást nyújtani, aki önmagában saját halálával is kiegyezett.
Távol áll tőlem, hogy az elmondottakat minden esetben követendő irányelvekként értékeljem. A betegek felvilágosítása, pszichés gondozása a beteg személyiségétől, tapasztalatától, önismeretéből, empátiás készségétől messzemenően függ. De minden esetben megkövetelhető, hogy az orvos ne álljon passzíve rezignáltan reménytelen prognózisú paciense mellett, hanem nyújtson segítséget pszichés problémáinak megoldásában is. A carcinómás beteg komplex kezelésének egyik nem eléggé hangsúlyozott, szerves része a pszichoterápia.
A rákbetegek pszichés kezelésének megtisztelő feladata nemcsak az 50-70 %-ban inkurábilis beteg ellátásával megbízott kórházi orvost terheli, hanem a lakosság rendszeres egészségügyi gondozását végző orvost és körzeti nővért is. A gondozás alapfeltételeként szerezzük meg a ránk bízott betegek bizalmát. Ez teszi lehetővé, hogy az orvos betegeitől mindenről és mindenkor őszinte beszámolót kapjon. A jó orvos-beteg kapcsolat a carcinoma korai felismerésének is egyik igen fontos feltétele.
A rákos betegség polyaetiológiás eredete, bizonytalan prognózisa felveti a pszichoterápia jogosultságának kérdését. A nehézségeket az orvos és a beteg ellenállásában kell keresnünk. A mindkét fél részéről megnyilvánuló elfojtások, elhárító-mechanizmusok tisztázásával fejlődhet ki a kölcsönös bizalom a beteg és orvosa között. Ez teszi lehetővé a helyes felvilágosítást és a pszichés gondozást a beteg és orvosa személyiségének kvalitásaitól függően. A pszichés gondozás, ill. a pszichoterápia a rákos betegség komplex kezelésében egyik lényeges tényező – főleg a kezdeti szakban, a recidívák jelentkezése alkalmával és a halál előtt.
IRODALOM
**
A PLUME Book, published by the Penguin Group, England, 1990
Tartalom
A rosszindulatú daganatos betegek gyógyításának története összefügg az orvostudomány fejlődésével. Az 1950-es évek óta egyre többet tudunk a depressziós reakcót keltő életesemények és a rosszindulatú daganatos betegségek kialakulásának összefüggéseiről.
A szerző pszichoanalitikus beállítottságú. A daganatos betegekkel folytatott terápiás munkája során azt tapasztalta, hogy a betegek együttműködése jó és folyamatosan lehet velük dolgozni.
A rosszindulatú daganatos betegeknél a következő sajátosságokat lehet tapasztalni:
Fontossá vált a freudista, pszichoanalitikai orientáltságú pszichoterápiát a daganatos betegekhez módosítani. A pszichoterápiának ösztönöznie kell a rosszindulatú daganatos betegségben szenvedők öngyógyító képességeinek működését. A szakembereknek meg kell találniuk a betegek pozitívumait, segíteniük kell emberi kapcsolataik fejlődését és kreativitásuk fokozódását. Rá kell jönni, hogy mi gátolhatta az adott személyt az önkifejezésben. A jóra, a pozitívumokra alapozódik ez a megközelítés, nem a tünetekre, a bajra. Széleskörű megközelítés szükséges.
A daganatos betegség az ebben szenvedő “hibája”? Nem. Születésünktől kezdve fejlődünk, tanulunk. Naponta megküzdünk a naponta keletkező ráksejtekkel. Ezt a képességünket azonban a hosszabb ideje fentálló, megoldhatatlannak bizonyuló stressz is gátolhatja. Erről annyit tudunk biztosan, hogy az az érzés lényeges, amit úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az adott személy nem lát lehetőséget arra, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne, hogy kifejlődhessen szeretőképessége, kapcsolódási képessége és kreativitása. A környezetszennyezés és a sugárzás is gyengítheti az immunrendszer működését.
A szerzőt a betegek segítették módszerének kialakításában. Amit ma tudunk a pszichoterápiáról (lsd. szómagyarázatot), főként Freudnak köszönhető. A daganatos betegekkel történő pszichoterápia módosításokat kíván. Alapvető cél, hogy a lelki kezelések segítségével ösztönözzük a betegek öngyógyító működését (beleértve az immunrendszer aktivizálását), és segítsük részvételüket az orvosi kezelésekben.
A következő kérdésekről lehet szó: mi gátolhatta a daganatos betegek észlelését, önkifejezését, és mi segítette elő a neki (sem) megfelelő életmód kialakulását. A betegek eleinte ezekre a kérdésekre “nem tudom”-mal válaszolnak. Nem tudják, hogyan lehetne az életstílusukon változtatni. Ha a választ közösen megtaláljuk, akkor a beteg, -önmagához képest- valóban tud változtatni, és az immunrendszere jobban fog működni. Esetükben az orvosi kezelések is hatékonyabbá válhatnak.
A klasszikus pszichoterápiás megközelítés helyett (mi a tünet, hol a gyökere, stb.) azt keressük, hogy annak az egyénnek, akivel foglalkozunk, hogyan lehet segíteni pozitívumainak kibontakoztatásában, pl. leljen örömet, élje át kreativitását, találja meg élete értelmét. Természetesen közben fontos az adott személy élettörténete, tüneteinek kialakulása, annak gyökerei, de “itt és most” másodlagosan. A pszichoanalitikus megközelítésű pszichoterápia valódi találkozást igényel a beteg és a terapeuta között. A terapeutának gondoskodnia kell, s hinne abban, hogy amit tesz, azzal segíthet a hozzá fordulónak. Meg kell, hogy szűnjön a beteg félelme, szorongása, nem szabad aggodalmaskodnia a “siker” felett, nem érdekes olyannyira mások véleménye. Leginkább saját fejlődésével kell törődnie. Vannak olyan emberek, akiknek ehhez pszichoterapeutára van szükségük, vannak olyanok, akik önmagukon megpróbálnak segíteni. Bár jobb, ha egy nagy hegy megmászásában van társunk, főként akkor, ha még ilyet soha nem tettünk. Van, aki csoportos hegymászó, van, aki térképpel megy, egyedül, míg mások vezetővel. Lényeges, hogy a terapeuta ismerje meg és tisztelje betege egyéniségét.
“Ne aggódjon azért, hogy a világ mit akar Öntől. Aggódjon amiatt, hogy mitől tud életben maradni, mert a világnak elsősorban élőkre van szüksége.”
A gyermekek gondjai a legfontosabbak. Azok a gyermekek, akiknek valamelyik szülője daganatos betegségben halt meg, általában azt gondolják: “ha jobb gyermek lettem volna, akkor a mama/papa jobban szeretett volna, és soha nem hagyott volna el.”. A gyermekek általában úgy érzik, hogy az ő hibájuk, ha a szülő meghal. Ez a hiedelem általános és messzemenően befolyásolja a gyermek fejlődését. Olyan hamar kell segíteni a gyermeknek és a családjának, amilyen gyorsan csak lehet, preventív munkát kell kezdeni. Sokféle ember foglalkozhat a gyermekkel: szülő, rokon, tanár, iskolai védőnő, orvos, pszichológus. De néha egyikőjük sem tudja, vagy nem akarja ezt tenni. A lelki támogatást, gondozást sokszor a szülő halála után is folytatni kell. Néha a szülő halála után 15-20 évvel is jelentkeznek, hogy beszélgetni akarnak róla. A pszichoterápia díjazása valóságos, fontos kérdés, de nem teheti lehetetlenné a terápiát.
A legjobb a pszichoterapeuta hivatalos helyiségében folytatni a terápiát, mert keretet, védelmet nyújt. De ez sokszor nem lehetséges, és rugalmasságra van szükség. Néha a kórházba kell bemenni, néha a beteg otthonába.
A kórházban, a betegszobában, ha nem egyedül van benne a beteg, akkor az “elvonultságot” nagyon nehéz megoldani. A nővérek segítenek eldugott helyet találni a pszichoterápiás beszélgetéshez. Fontos, hogy a beszélgetés a résztvevők személyiségének megfelelően kialakuljon, a szükséges ideig fentmaradjon.
A rosszindulatú betegség stresszt jelent az egész családnak, nemcsak a betegnek. Ez a betegség az egyik családban mélyítheti, fokozhatja a kommunikációt, a másikban éppen ennek az ellenkezője következhet be. A diagnózisról, és magáról a betegségről tudni kell nyíltan, és folyamatosan beszélni, miközben tekintettel kell lenni egymásra. Ha maguk az érintettek nem értik a helyzetet, mert nem őszintén beszélnek velük, akkor ez biztosan rémületet, szorongást kelt. Például, ha rosszindulatú a betegség, ne mondjanak jóindulatút, vagy áttétes belső szervek eltávolítása esetén ne mondják azt, hogy “megelőző céllal” történt a műtét. Ha a családban nem normalizálható a társalgás, akkor külső segítség kell. A lelki védekezésként önkéntelenül alkalmazott tagadásnak (denial) legalább két fajtája van. Egészségesnek tekinthetjük a tagadásnak azt a formáját, amikor a diagnózis megtudásakor átesik az adott személy a lelki válságon, és nem tud, nem akar egy ideig ezzel a kérdéssel foglalkozni. Olyan ez, mint amikor a seb fölé egy var képződik, és alatta tud gyógyulni a seb. Egy idő után a var leesik. Ugyanígy egy idő után a tagadás, mint lelki védekezés megszűnik. A másik típusú, kórosnak tekinthető tagadás erőteljes, hosszú ideig marad fent, merevvé teszi a páciens viselkedését és gyengíti emberi kapcsolatait. Valójában a tagadás lehet tudatos és tudattalan. Fontos, hogy nem lehet hirtelen, kevés ismeret birtokában megtámadni az adott beteg lelki védekezési módját. Ha valaki úgy tudja, hogy reumája miatt kezelik, és nem tudja tudomásul venni az áttétet, akkor nem lehet ebben a hitében hirtelen, vadul megingatni. Idő, együtt töltött idő, dialógusok kellenek ahhoz, hogy megértsük a beteget: hol tart, meddig akar eljutni.
Amikor belépünk a kórházba, akkor egy új világba lépünk be. A kórház légkör sokféle lehet. Van, ahol belül emberek vannak. Van, ahol orvosok, nővérek, betegek. A betegek jönnek-mennek, a szakemberek maradnak. Sok orvos a betegség ellen harcol, és figyelmen kívül hagyja a beteget. Van jó beteg, aki aláveti magát, alkalmazkodik, és nem kritizál. Van rossz beteg, aki kérdez, kényelmetlen kérdéseket vet fel, és nem fogad el vakon minden vizsgálatot, kezelést. Igen kevesen viszonyulnak a beteghez, mint emberhez, intézmény orientáltságot lehet tapasztalni beteg-orientáltság helyett. Az “első a beteg” szemléletet sokszor nehéz fenntartani.
Ha bekerül a kórházba a beteg, akkor rutin vizsgálatok várnak rá és általában engedelmes, alkalmazkodó gyermek szerepébe kerül. Passzívvá, dependenssé, gyermekszerűvé kell válnia, aki elfogadja az autoritást. A nyelv, amit a kórházban használnak különös és rejtett, belterjes. Többé nem a beteg dönti el, hogy mit visel, mit eszik, sőt, néha egyedül még a fürdőszobába sem mehet. Időben kell lefeküdnie és felkelnie, vagy az oldalára kell feküdnie egy-egy vizsgálatnál, ha mondják. A jó beteg úgy viselkedik, mint a jó gyermek.
Ha valaki súlyos beteg a kórházban, és életveszélyben van, akkor az ítélőképessége és az identitása is megrendülhet.
A betegek infantilizálása segíti a kórházi rutint, lehet akár elromlott tárgynak is tekinteni a beteget. Ez kényelmes lehet a szakemberek számára, de nem jó a betegek számára. A gyógyítókat arra képzik, hogy a betegséget gyógyítsák, ne a beteget. Ezért cselekszenek így.
Tanácsok:
A rosszindulatú daganatos beteg sok reggel rémálomra ébred. Ez benne is kiégettséghez vezethet egy idő után.
A szakemberek, főleg a pszichoterapeuták nem végezheti ezt a munkát szupervízió nélkül. Főként a daganatos betegekkel foglalkozó szakemberek találkoznak újra és újra az elvesztés (ún. tárgyvesztés) kérdésével, a fájdalommal, és szembesülnek saját halálfélelmükkel. Meggondolandó az egész állásban való munka.
A mai modern kórháznak sok negatívuma van. A dolgozóknak, de elsősorban a betegeknek védeniük kell magukat a negatív hatásoktól.
Egyre többet tudunk az emberről, betegségeiről. Mindenkit egyedinek kell tekintenünk, de a genetikai háttér és az egyéni életút sokat számít. Az impresszionisták megtanították nekünk a világot másként látni. Tegyük meg ezt a daganatos betegségekkel is. Persze, ha a terapeutának csak kalapácsa van, akkor mindenkit úgy kezel, mintha szög lenne.
Sok beteg arról számol be, hogy daganata megjelenése előtt tartósan kétségbeesett volt. Néha halkan, néha hangosan, de sokuknál ott volt. A kétségbeesés azt jelenti, hogy nem hisznek magukban, aktivitásukban, abban, hogy akár ők, akár más, meg tudja oldani problémáikat. Ami e mögött lehet: képtelenség az önelfogadásra. De a saját énünktől való hirtelen elválás is kétségbeesést okozhat. Emiatt azok a betegek, akik alapvetően nem tudják elfogadni magukat, azok úgy érzik, hogy ezt segítséggel sem tudják megtenni, mert akkor elveszítik önmagukat. És ez még rosszabb kilátás számukra. Őket általában azért szerették, amit tettek és nem azért, mert olyanok, és azok voltak, mint akik. Flügel, angol pszichiáter megkérdezte mesterét, Freudot, hogy valójában mivel gyógyít a pszichoanalízis. Freud válasza: “Abban a pillanatban, amikor a beteg megérzi, hogy a gyógyító valóban szereti őt, akkor meggyógyul.”. Ezért tart általában sokáig a pszichoterápia. Ha képessé válunk megérezni, hogy elfogadnak és szeretnek bennünket, akkor mi is képesek leszünk önmagunkkal ezt tenni.
A kétségbeesést a legtöbb ember megszokja, egy idő után már nem is furcsállja, ezért nehéz rajta valójában változtatni. Félelmet kelthet a kétségbeesés elvesztése is.
Sokan a daganatos betegségüket sem tekintik különösebb dolognak, inkább egy újabb oknak a kétségbeesésre. Néha emiatt nem lehet néhány betegnek segíteni, mert ez az érzésük mély és megingathatatlan.
Meg kell jegyezni, hogy sok beteg elsősorban mások nehézségeivel foglalkozik, és kevés gondot fordít önmagára. Mielőtt másoknak kívánunk segíteni, és másokat szeretnénk támogatni, ezt magunkon kell kezdeni, és el kell jutni e vonatkozásban is az összehangoltsághoz. A dolgok időzítése alapvető jelentőségű.
rövidített forditás: Riskó Ágnes
