“Onkoidill”

Idézetek a Hasnyálmirigynaplóból, melyekkel Esterházy Péter igaz, tiszta, drámai módon belátásra késztető tükröt tart arról az onkológiai világról, amelyet a saját bőrén és a szívén keresztül tapasztalt. Megrendítő és felemelő szavak, mondatok saját útjáról – a Kékgolyótól a László Kórházig. Tanuljunk tőle.

2016-08-09

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető, Budapest, 2016

Az idézeteket Riskó Ágnes válogatta és jegyezte le.

…„Okvetlenül le akartam írni a kezdeteket a mai konzultáció (beszélgetés) előtt, de tegnap is, ma reggel is elfolyt az idő, ahogy mostanság szokott. Nem álltam még vissza a munkatempóra. Indulnom kell a Kékgolyóba. El is ért a szorongás. Félés, izgatottság. hogy mi lesz. Milyen döntéseket kell hoznom. …..”…

…”Izgulok, akár egy vizsga előtt. Föllépés előtt. Díjátadás. A Nagy Onkológiai Érdemérem hasnyálmirigyrendje. Eddig a nagy Valagrend volt a tréfa nívós eszköze. Állj. Mennem kell.
Megérkeztem. 12-re van időpontom, 11 óra van. 77-es a sorszámom. Folyosó. Most jött ki egy ötven körüli asszony. A levegőbe mondja, mindenkinek vagy a mellettem ülő ismerősének vagy ismeretlennek: Teljesen ledöbbentem. Egy évig kell még kapnom ezt a szart. Azt hittem, vége, júliusra már megvan a nyaralás.
Írom, amit hallok. Akkor most mindent le kell jegyeznem? Mi a minden? Ez a naplóíró ijesztő és megválaszolhatatlan kérdése.
Az előbb az udvaron az egyik munkás utánaszól a haverjának, az vigyorogva megfordul: Hangot hallok, embert nem látok. Amikor pár lépés múlva odaérek hozzájuk, én is vigyorogva: Hangot hallok, embert nem látok? Bólogatnak, ja. Jókedvű palik a kedvetlenség földjén. …”

… „Mintha bűnös volnék. Ezt a nyomást érzem a szívemen és a gyomromban. És akkor ez volna itt az Ítélőszék? Elég lapos érzet. A Kafka-áthallások se teszik jobbá. Mindegy, van, ami van. Ülök a túlzsúfolt folyosón a többi elítélttel. Most meg inkább a tisztítótűz jut eszembe; gondolom, a várakozás miatt.
Lehet, hogy 1-kor mégis be kell kopognom, nem mindenki kapott időpontot. Most kéne figyelni, emlékezni, mi volt, mit és hogyan előadni. Izgulok, hogy most fogok elrontani valamit. De szívesen volnék gyerek – jókor! -, akinek a bölcs, mindentudó felnőttek megmondják, mit kell tennie, egyszersmind megnyugtatják, hogy nem lesz baj, hogy nincsen baj. Pedig attól tartok, baj van, és most meg fogom tudni, mekkora. Mekkora és minő.
Addig is beszélgetek, ahogy a beteg nyugdíjasok beszélgetni szoktak. 2009-től vastagbélrák, hetvenöt kezelés, már nem infúzió, tabletták – ezt sikerült megtudnom. Kiszednem. ….”

… „Reggel háromnegyed 7. Negyed 8-ra kellett jönnöm a Kékgolyóba. Előbb értem ide, ülök egy padon, ún. árnyas fák alatt, mintha egy kedélyes ligetben. Szállingóznak az emberek. Szemben velem egy fehér köpenyes, inkább orvos, mint nővér, olvas. Köszöntem, nem köszönt vissza. Nem tudom. bent kell e maradnom egy napra, vagy ma már hazamehetek. Végül is semmit se tudok. …..”

… „Ügyetlenül, de végül is megtaláltam a nővérpultot. Több „törvény kapujában” is álltam, de szerencsére nem kitartón. Aztán itt kedvesen befogadtak. Vérvétel, simán, könnyen. Át kellett vinnem a laborba. Négy darab embernél kellett kérdezősködnöm, míg végre megtaláltam. Épphogy bírtam intelligenciával.
Megállított egy férfi, hogy hadd fogna kezet velem. Elfutotta a könny a szemét, amikor jó egészséget kívánt. Jó helyen mondja, válaszoltam a szokot imbecillis derűvel. …”

„Vissza a laborépületből. Az itteni takarítónő rám néz, maga kicsoda, én ismerem magát. Majdnem majmoskodnék, hogy hát azt én is szeretném tudni, kicsoda vagyok. Amúgy ez nem igaz. Lehet, hogy most ez kellene, önismeret? …”

… „Vissza a takarítónőhöz. Mondom a nevem, szinte suttogom, szerényen, mint egy gőgös ibolya, mire ő, hogy maga milyen jó író! Olyan természetesen, egyszerűen mondja, mintha egy borsólevest dicsérne. Kérdi, kihez. Mondom. Az jó, kicsit pokróc, de ő a legjobb, tizenöt éve vagyok már itt, tudom, amit tudok. (Most érkezett, viszonylag kedvesen köszöntött. Bermudában van, talán azért. Bízom benne.) …”

… „Itt aludtam, jól, egy kétágyas szobában. Tegnap biopszia. A. doktornő. Ilyen kedves arcot nem tanítanak az egyetemen. Kaptam valami béllasítót, merthogy a belek nagyon mozognak. Táncolnak. Megtervezem az útvonalat, így mondja. A tű útvonalát. Érzéstelenítőt nem ad, mert az önmagában annyi fájdalom, mint amennyit érzéstelenít…”

… „Ma reggel bejöttem a Kékgolyóba, hogy elkezdjem a kemót. Nem szeretem így írni. A kemoterápia a jó. Amúgy mintha becézném.
Várok a koktélra, vagyis hogy kezdjük. Előtte a doktornőnél. Rémálom, mondom a folyosói tömegre, amin szinte megsértődik. Miért, talán sokat kellett várnia? Nem, nem panaszkodom. De hát azt mondta, rémálom. Mint egy tanárnő, hogy rosszul fogalmazok. De bírom. Azt az érzést tudja adni, hogy ért hozzá, hogy engem talán személyesen nem okvetlenül, de meg fog gyógyítani. Ilyesmi. …”
… „Benézett még délelőtt egy sápadt hölgy, hogy ő a kórházi lelkész munkatársa, van e valami panaszom. Nincs, mondom barátságosan. Tud-e valamiben segíteni. Köszönöm, nem. Megsimogatja a takarón át a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy ez keresztény rutin-e, vagy az, aminek látszik: megható kedvesség. Még nyitva az ajtó, amikor utánakiáltok, de tud segíteni! Nem hallja, becsukja az ajtót, olyan finoman, ahogy a kórházban, tapasztalatom szerint, senki. A csukott ajtónak mondom: Tud segíteni, drágám. Imádkozzék értem. Az ajtónak mondom még: Ikes ige, basszájba.”…

…”Kár, hogy nem hallotta meg a lelkészmunkatárs, most épp imádkozna értem. Persze magától is eszébe juthatna. Az ajtó mindenesetre hallotta, ő imádkozik talán. …”…

… „Bekukkantott a doktornő, eldicsekedtem, hogy még nem vagyok rosszul, kis farkasmosollyal mondja, korai ez még, majd holnap. Bírom. Úgy néz ki (most), mint egy teniszezőnő, aki két edzés közt bekukkant rám. – Az orvosit is így végezte el, az edzések szüneteiben, mert olyan okos. De vajon milyen teniszező?” …

… „Doktornő. Stilárisan hibátlan. Kis mosoly, de egy lépéssel se több. Szerintem angol. Ha ezt az ember tudja, akkor egyrészt ámul a magyartudásán, másrészt nagy bizalommal van iránta. De elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy akkor milyen szigorú evés-ivás korlátok vannak.” …

… „Dr. R, mondja dr. R. a viziten. E., mondom, mintha nem lett volna államosítás. Tiszteletem.”…

…”144/80/61 a vérnyomás. Rendben, mondja a nővérke. Kérdi a nevem, mondom, visszakérdi, igen, úgy, mondom.
11 óra 20 perc, lecsöpögött. Kész az első. „Valahogy most ment el a kedvem az egésztől.” „…

… „Holnap reggel vérvétel a tumormarker miatt, melyet a bécsi doktor hiányolt. Lehet, hogy elvesztettem egy cetlit, ahová a tegnapi „dolgokat” írtam? Akkor most nem erőlködöm, holnap megkeresem. A vérvétel után. Amely lehet, hogy felesleges – de nem tudtam a teniszezőnővel beszélni.
Megint rosszkedv, csak úgy. Muci, te ott benn, nem vagy egy leányálom.”….

…”Lapátolom magamba a gyógyszert, a vitaminokat. Az a tumormarker, ami talán 100-ig normális, most 39 000 nekem. Ezért aztán az osztrák ember nem is javasolja az MR-t, legyen az eredeti terv, a kemó.”…
…..” Elképzeltem, hogy a fiatal orvos autogramot kér. És akkor azon tréfálódzom (?), hogy várjunk még, és lehetne az övé az utolsó, ez nyilván értékesebb. Az arca se rezdül. Láthatóan szeretne egy ilyen aláírást, és láthatóan helyteleníti az én nyegleségemet. Persze, kapok teátrálisan észbe, ehhez épp az kell, hogy ön ne végezze optimálisan a munkáját. Csípje meg a kánya, micsoda konfliktus! Szótlanul kimegy. Meg tudna fojtani. Akkor meg úgyis oda a dedika!” …
…. „Reggel 7 óra 15. Szinte rám tör a nővér. Bezúdul. De hogyan is másképpen. Úgy jön be, mondom félálmos vigyorral, mint egy … mint egy. Ne kíméljen. Hasonlatban elvileg jó vagyok. Mint egy …. egy (a fenébe, most nem jut eszembe a szó, nem vihar, nem orkán; kihagyom, majd utólag beírom, hopp, erre azonnal megvan) tájfun. Nevet. Még majd veszünk vért. De jó! Örül, látom. Elmondhatatlanul. Mikor kimegy, még ez jut eszembe. Tájfun, vagy cunami. De a cunami nem biztos, hogy jó, sok halottal jár. Őszintén nevetek. Magamban.
Viszonylag jó éjszaka, bár többször kint. Csípett?, kérdi a nővér, mikor mondom, Nem. Akkor csak… – és a csöpögős gépre mutat a fejével.”…

,,,Átszárazolom, mondja a takarítónő. Nincs ellenére, hogy felírom? Gyűjtöm a szavakat. Nem válaszol.” …

…” Hánytam e. Nem. – A nap első párbeszéde.
Szóval: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, csak az egész – az macerás kicsit. (Mintha ezt már leírtam volna.)
Ha van borító, akkor ez oda való. Hm. …”….

…”Este 11. A tegnapi meg a mai is elcsorgott, pedig jól voltam. Több rákbeszámolós telefon – unom kicsit őket, de látom, kell az embereknek, az embereimnek, így aztán szívesen teszem, szívesen unom.”…

…” Bent. E. főorvos tette be a portot. Fog fájni. Előtte az asszisztenst kérdem, hogy mint egy gyerek kérdezem, fog e fájni. Igen, mondja jó természetességgel, és még utána is. E. úgy beszél, ahogy egy focista, így nem lehetne, de nekem bejön.”…

….” Innét jut eszembe, hogy ez idő szerint nincs közvetlen kapcsolatom a halállal. Miközben itt a kórházban nagyon is látom az embereken ezt. És elvileg én is olyan vagyok, mint ők, csak nem fogytam le annyit, és udvariasabban vigyorgok. Igaz, itt nem is mondta ki az orvos a halál szót. A rák nagy szó, a rákkezelés piti. ….”-….

…„…Reggel bementem erre az onkotermiás sugárzásra. Megint elfelejtettem a mellékhatásokat, mindenesetre most gyönge és szédülős. Aludtam is délután. Próbáltam a doktornőmet elérni. Ment az idő. Kicsúszik a kezemből mostanság. Ez erős élményem, amúgy öreg emberek tapasztalata, semmire sincs idő, csak ez a loholás utána. …”…

…” Ingerültség, nyomasztások, gyógyszer-sorrendek, összekevert sorrendek, összekevert jótanácsok, valamiért egyre agresszívebbnek érzett jótanácsok (all you need is love, szól mellettem), halogatott telefonok, mintha a csalódás is növekednék, amelyet a környezetemnek okozok (a környezet mint személy – tréfa!), most reggel, amely már dél, nem találok magamban semmi pozitívat, de ez talán túlzás – ez így együtt a szép új világom. Tárgy vagyok, amelyet ide-oda lökögetnek jó szándékú kezek, és nem értek semmit. ….”…

…” Tegnapi telefonok eredményeképp talán lesz ebből a molekuláris onkológiából (így hívják?) valami. Ettől a házban is megnyugodtak. Szép mailek a rettenet, a megdöbbenés, az aggódás, a megrendültség hangzataival. Sértő, tudom, ha nem csatlakozom ezen érzésekhez, Úgy csinálok tehát, mintha. Noha nem veszem Mirigy kisasszonyomat félvállról, de se nem ijedtem meg tőle, se nem nézek föl rá. Tudomásul vettem, nem csodálkozom, nem vagyok megsértődve (hogy mért pont én), úgy mondanám, együtt dolgozunk az ügyön. …”….

…”Kórház megint. Hömbölödik, ez a szó van a fejemben. A hemperedikkel van kapcsolatban. Vérvétel, fölvétel, szendergős várakozás, vállfáj. Most bevettem, bevehettem rá egy Cataflamot. Kis émely, mitől?, nincs kedvem a kedvetlen, szürkés csirkét megenni. Talán a krumplit. Vagy kényszerítsem magam? Meglehetősen kedveszegett. …”…

….”… a kórházlétek mintha ismétlések volnának. Így már nyöszörögtem, így már csoszogtam, így már ültem az ágyam szélén, csüggedten. Rémlik, csüggedt madár. Így már nem volt kedvem reggelizni. volt nem kedvem reggelizni.”…

…”Kis émely, hogy csípje meg a kánya. Pihenjen, mondta a doktornő(m). Rokonszenves programnak tűnik. Szívesen követem. Most lesz mingyá’ vizit, utána szendergést írok elő, hacsak nem basztatnak a varratkiszedéssel. Ja, és telefonoznom kell P. doktor úrnak.
Ujjgyakorlat: émelygésszerű émely, mely émely.
Fenyegetés: pihenjen, mondta fenyegetőleg a doktornő. És szerintem múltkor is azt mondtam, hogy este A nagy zabálást néztem, és hogy ő látta e, igen, annak idején, igen, mondtam én, én is akkor, és hogy ez azóta sem avult el, mért avult volna el?, mert a filmek elavulnak, de hát mért?, kérdezte szárazon, mert nagyon a korhoz kötöttek, ezért mintegy történetileg nézzük, nem értem, mondja kissé szemrehányón, amire még mondok valamit, amivel láthatóan nem ért egyet. Aztán: Nyaralt? Hogyan, kérem? Az elmúlt két hétben nyaralt? Szabadságon voltam. Az nem ugyanaz, de olyan, mintha nyaralt volna. Vidéken lakom, azért. És kertészkedik, azért? Nem, lovagolok. Tényleg, ezt már említette. És ekkor mondja, hogy akkor ma pihenjek. Személyiség, így mondják az ilyenre. Majd még visszalapozok, hogy volt-e „ez” a beszélgetés múltkor.
De ha így önismétlődik a … mi is?, akkor mi történik közben az idővel? Be van zárva a testembe? A hasamba? A kisasszonykámba? Aki eközben öregszik? Vagy nő erőben, bölcsességben? (Mintha Krisztusra lenne ez mondva, illetve írva.) Most meg szinte kiráz a hideg. Láthatóan igénybe van véve a testem. Ez nem ugyanaz, mint hogy igényem van a testemre.
Rántott gepárdláb, az milyen lehet? Behozták az ebédet, rá se birok nézni. Szegény ebéd, nem tehet róla. Én is alig, Mirigyke finnyáz. Vagy töltött gepláb? Csőre töltött? Hah. Fölnyitottam az ebédesdobozt, és ténylegesen majdnem elhánytam magam. Öklendeztem. A francba.”…

….”Kórházidill: Hogy van? Jól, vagy nem is tudom, nem kívántam ebédelni. Hát… megtömni nem tudom. Engedelmével ezt fölírnám. A résztvevők vigyorognak, egy részük távozik további hányingereket ellenőrízni, másik részük marad a szobában, és vidám öklendezések közben körmöl. – Nem is öklendezem. És a körmölést is abbahagytam, szendergés reményében.”…

…”Mondom az éjszakai embernek (várva itt háromnegyed 7-kor a hőkezelésre), hogy már ahogy bejön (berobban) a szobába, az az erő, az fölér egy kezeléssel, anélkül, hogy mondana valamit. Hogyha kedveszegett volt az ember, nem lesz az. Köszönöm az elismerő szavakat, mondja, kezet nyújt, gyógyuljon meg, Péter. – Hátralapozok majd, ez is megtörtént már.
Visszatérve a hőterápiára, azt veszem észre, hogy egy csöndes, majdnem reménytelen „jaj, a kurva anyámat” sóhaj hagyja el kissé száraz ajkam. – Nem tudom, mit csinálnak a testemmel, de valamit csinálnak. Valami történik, valami fárasztó. Fárasztott vagyok. Egy fárasztott magyar.
Untat a betegségem. A. kiszedte a varratokat. Nő még ilyen közel nem volt a szívemhez. Köszönöm a bókot, válaszolja ugyanolyan linken, így helyesen, ahogy én mondtam. …”…

…”Ellibben előttem B. doktornő sortban, színes trikóban. Olyan, mint az estéli férfinővér: egy életigenés mint olyan. Ránézel, meggyógyulsz, már föltéve, hogy beteg voltál. Kis túlzással szólva. E. doktornő is libben. Mennyivel személyesebb, jelenlévőbb, valódibb. Másfelől egyre inkább fikciópárti vagyok. Bár mikor nem?
Mennyi mozgás, teendők, dolgozás, nevek, számok, ilyen szoba, olyan diéta, nagyüzem. Munkás emberek, akik itt vannak. Sokat dolgoznak. Közben 8 óra, a másik B, késik. Enyhe vállérzet. Ülni egy kórházi folyosón, várni: alaphelyzet. …”…

…”Várok a hőterápiára. Rossz volt a tegnapi tompaság. Súly a szívemen. És még dunsztos meleg is van. És vajon a kezelés után lesz taxi, minthogy ma zár a Sziget? Mintha a kis kérdések zavaróbbak volnának, mint a nagyok. A lépcsőházból hirtelen felbukkant a doktornőm. Szép. Vagy: üde jelenség. Köszönünk. El. Mit is kéne megbeszélnünk? Ja, a génmicsodát. De, nemde, nem kaptam onnét értesítést. Vajon ez intéződik? Mintha megtorpant volna ez a jegyzetelés. Vagy az én torpantságom hű lenyomata? Állapota: torpant; ez pontosnak tetszik.
Ülök, várok, nézek magam elé. Ennél azért van – milyenebb? Jobb? Élénkebb? Valahogy a jelenlétet kéne igazolni. Nem tudom, hol vagyok. Mondhatni, tér- és időproblémáim vannak. Ez így kicsit túl szép. Nem is szép, pofás. Pofás elgondolások üres terében. És ott mi? Ott reménykedni? De nem reménykedem. Miben is lehetne? A gyógyulásban? A szenvedések, fájdalmak minimalizálásában? Ezek nem volnának rosszak, de nem tárgyai a reménykedésemnek. Mely nincs. De nem is reménytelenkedem. Talán várakozom? Vagy ennél azért aktívabb volnék? Vagy kellene lennem?
A pultnál a doktoraim. Úgy teszek, mintha nem látnám őket. Miért is? Szeretném, ha minden csak úgy menne (előre) anélkül, hogy nekem valamit tennem kéne. Főleg nem dönteni, ez volna jó. Most épp elfutottak előttem, köszönések. Ma befekszik?, kérdi a doktornőm, aki most épp szótlan elmegy előttem. (Akkor most épp szótlan, vagy kérdez?) Nem, szerdán. Jó, rendben, és bemegy a kórterembe. Hogy van ez? Lehet, hogy nem jól csinálom a dolgom? De mi a dolgom? Igen, mi is a dolgom most, így? Mi a fasz? Hogy úgy mondjam.”…

…”Már csöpög belém. A szokásos processzus, vérvétel, regisztrálás, röntgen. Vissza a doktornőhöz. A szokásos rutinszerű szenvtelenség. A köhögés nem függ evvel össze. De hogy mi, nem tudni. Kop, pecs, kopott, pecsétes, ez vagyunk itt mi, a „hozott anyag”. Amelyekből az ittenieknek dolgozniuk kell. .. „…

…”Folyosóról hallom: Kertészkedem, de fogy az erőm. Igen, halat meg szárnyasok, vörös hús nem. – Ilyenek itt a mondatok. Erre üvölteném: Meg akarom változtatni a világot. Hallgatok. Folyosó: Pecsétviaszgomba. Három hónapig kell szedni. Amerikai gyártmány. Mindent ki kell próbálni. Nem akarok meghalni, már bocsánat. Nyirokcsomó, igen. …”….

…”Háromnegyed 8, libegnek a doktornők. Egy konkrét. Szép, fiatal, egészséges. Még mintha kedve is volna. …”..

…”Elment előttem a doktornőm, köszöntünk, nem is lassított. Én elfogadom a stílusát, de azért lassíthatott volna.
Szóval az a bosszantó a halálközeliségben, hogy épp velünk történik. És hogy az ember nem hőse többé a történetének, még csak nem is elbeszélője. Nála az orvosa volt a hős, a feleség az elbeszélő. Mi a helyzet nálam? Ja, most jut eszembe, én nem vagyok halálközelben. Eltekintve attól, hogy mindenki ott van. És még az is lehet, nemdebár (!), hogy én ottabban. Csak nem tudok róla. Vagy nem akarok tudni.
Gyöngének lehetni hivatalosan tényleg nagy kísértés. Most például, a kezelés után. De egy kicsit aludnék majd. Szegény toll, úgy néz ki, mint akit orrba vágtak. A nővéreknek effektív szaladniuk kell, hogy egyik helyről (dologról) a másikra érjenek. Közben már a következő teendőt kiáltja egyik a másik felé, egy nevet mond, igen, tudom, mindjárt. Tulajdonképpen lenyűgöző. Nagy emberi (mi más, marha!) teljesítmények. … „….

…”Mitics bevisz hőzni. Várakozás közben odatelepedik egy nő – megint egy kis dézsávű (hát tényleg, mintha dézsából öntenék – elnézést), ahogy szidja a kórházat, a doktort, ahogy mondja, hogy nagyon hasonlítok EP-re, mire én – megint! – azt válaszolom, hogy hát még, még hasonlítok rá. Majd még visszalapozok. Még és visszalapozás lett az életem. … „…

…”Bent. Lassan 12, most fog jönni a doktornő. Eddig nekem kellett mennem. Pedig mindig minden ugyanaz. Mégis vénából vettek vért, nem a portból (a véralvadás, a prothrombinvizsgálat miatt). A lelkészi hivatal küldöttjét (ugyanaz, aki a múltkor?, ha igen, miért nem jelzi?) elhárítottam, szokásosan túl sok fecsegés alkalmazásával. Hatalmasakat ásítok. Gitti találkozott B. főorvosnál N.-nel. Ijedten topogott, mesélte Gitti. Akkor nagy baj lehet, nagyon nem jellemző egyik se rá. Hatalmasakat ásítok, azonnal tudnék aludni. Persze csak négy és fél órát aludtam. Kevés. Kis rémült üldögélés az ágy szélén fél 7-kor. …”…

…”Háromnegyed 2, sitty-sutty, megvolt a doktornő. Olyanok voltunk, mint mindig. Ő rezervált, tárgyszerű, én szótlan. Hogy van? Jól, lényegében. Eszembe jutott, hogy épp lényegében nem vagyok jól, de nem akartam okoskodni. Megsztetoszkópozott, megemlítette, hogy a vérsejtek vagy -lemezek csökkentek, ezért valamit változtat. Szóba hoztam a köhögést, majd a CT mutatja, hogy van e valamihez köze. Barna, mosolyog, el. Nem kritika, inkább önkritika lebeg az ágyam fölött utána. Valamit biztos nem kérdeztem meg. De mit? Valahogy így állunk majd a mennyek kapujában (akárha Kafkáéban), valamit, Uram, nem, de mit is?
15 óra: kezd csöpögni belém az, ami csöpög. Először a hányás elleni. Most nem tudom, mi, de kb. másfél óra. Meleg van. A tévé nem működik, nem lesz nézve a magyar-román. Aluszkálok. Kis fémes íz a pofámban. Vagy inkább csak síkosság. Lepedék, ez volna a vagy egy lepedék? …”….

…”Elég meleg volt, meztelenül aludtam, jó úgy. Egyszemélyes vizit, quick, ha így írják. Gyors. Viszont kiderül, amit csak lassan értettem meg, hogy két hét múlva még egy terápia lesz. Így jött ki, mondja. Mert előtte én azt kérdem, hogy csak úgy bejövök magához, vagy CT-kor. A CT az CT, ez meg ez, mondja. Nem ingerülten, de kicsit, mint egy gyereknek.
Mégis volt rendes vizit. Doktornő súg valamit a fődoktornak, aki kedvesen megkérdi, hogy miként bírom a kezelést. Röviden úgy mondanám, jól. Akkor nem is kérdezek többet, mondja a fődoktor kedvesen, és huss, ahogy a viccben a csigák, el is tűnik az egész slepp. Hm, tenném hozzá.
Nyitva maradt az ajtó, A.-t látom, intek, ha becsukná. Minden rendben, Péter? Nem tudok ellenállni. Minden, csak a rend nincs rendben. Nagyon helyesen, mondanám, édesen megrázza a fejét, mintegy „ugyan, micsoda szamárság ez, kicsikém”. Kicsikém, mert itt is mintha gyerek volnék. Vagy itt inkább már kamasz. Smiley. Vagy szmájli. …”…

…”Várom a vizitelőimet. Fekszem, érzem, megint a szenvedős pofám van rajtam. A vizit kb. három másodperc volt, mint rendesen. Jó derűs a főorvos arca. Kaptam (mert kértem!, végre kértem valamit) egy Algopyrint a fejfájásra. Ilyen nagy? Mindig ekkora volt.”….
….”Megint nem tudtam az ebédet megenni. Sőt, levágván egy kis csirkedarabot, öklendeztem, kiköptem. Most is remeg a kezem. Miért? Otthon nem volt semmi. Kórházeffekt? Nem volt még a doktornő. Mintha bliccelnék, jó érzés. De most csak ez a remegés van. És háromnegyed 2. Hirtelen fölkavarodtam. A francba, avagy a fenébe, de lényegében a picsába!
Fél 4, most jött a doktornő. Megint a gyors. Úgy beszéltem vele, a hangfekvés, mint egy gyerek. Említettem a hányingert. Csillapítót kért? Nem, mert… Az kell, azért van. De már elmúlt. Akkor nem kell. És kivitte egy forgószél. …”…

…”Vizit, nem tudom, melyik doktornő vezetésével. Tartom e a cukordiétát. Igen, mondom egy „nem, nem tudom, mi is az?” pofával. Mire mond valami bölcs mondást a fegyelmezettségről. Én olyan fegyelmezett vagyok, hogy a fal adja a másikat, válaszolom az igazságnak megfelelően. Röviden fölnevetnek. Hát akkor gratulálok, mondja a főnökasszony mentében. Már nincs kinek riposztoznom, fekszem egyedül az ágyban. Mi is volna a diéta? Számolgatni a …. mit is? Tényleg, kalóriatáblázat, meg ilyesmi. Hát azt nem, nem számolgatom. …”…

…”Malacka be. Elbűvölő. Engem legalábbis elbűvöl. Hozott banánt meg azt a Vadon Szavát, vagy mit. Ami mit is csinál? Elfelejtettem. De nyilván meggyógyít. …”…

…”Megmérték, váratlanul, a cukromat. 4,7, érdekes, mindig magasabb szokott lenni. „Van ennél jobb.” „De rosszabb is.” Kedvesnővér, bár ezt másra mondják. Visszakötöttek, hát ez még néhány óra, lett mondva. Most van negyed 9. És rögtön a vizit is megvolt, a szokásos szűkszavúsággal. Minden rendben? Igen. Mondhatjuk, gördülékenyen…? Azt kellett volna válaszolnom, hogy ah, ez jó szó, megjegyzem, és még hozzáfűzni jelentőségteljesen, hogy igen, gördülök, gördülök, de hál’ istennek csak bólintottam, befogva pörös számat. Kellett volna Lipidilt kérnem. Hogy csípje meg a kánya. Most következik akkor a reggelizéstortúra. …”…

…”Most az MR-en ülök, egy forduló megvolt, meg is szúrtak, kontrasztanyag, mi minden. Ülök, nagy a járás-kelés, szemben vért vesznek, arrébb sugároznak, vizet isznak. Ha hányingere van, szóljon. Hideg a kezem, hallom. Tudja, akkor mi meleg? A páciens nevet, tehát tudja. Megkérdem. Hát a szerelem. Akkor gyorsan megnézem a kezem. Nevetünk. A kezem elég meleg. Most épp engedélyt kértek tőlem, hogy beleüljenek egy tolószékbe, amelyről föltételezték, hogy az enyém. Parancsoljon, uram, válaszoltam, mint egy elrévedt őrgróf, vagy komornyik. Inkább ez utóbbi. Mennyi fájdalom, reménykedés, búval baszottság van ebben az előszobában! Egyébként alsógatyában és egy otthonkában vagy miben, pendelyben, hálóingben ülök itt. Ez Molnár Ferenccel nem fordulhatott volna elő. De Kosztolányival igen! Úgyhogy rendben. Rendben van itt minden, még én is. Ez már majdnem önsajnálat, ami kerülendő. Bár ebben jó vagyok. Önsajnálatban gyönge vidék volnék. Okkal csesztetik így a magyarságom. Egy „barmok”-at azért nem hagynék itt ki.
Melyikből vegyek vért? Ez az állandó kérdés. És mindenféle válasz van. Tárgyszerű, személyes, bizonytalan, elkeseredett, beletörődő. Abbahagyom a jegyzetelést, nagyon néznek.
Fázom a pendelyben. Megy az idő. Mintha nem is volna értéke. Pedig ismerem, de az biztos, hogy ismertem az értékét. A vérvétel többnyire problémamentes. De néha hallom, bocsánat, nagyon fáj?, csíp még?, a mindenségit. Ültem itt már, a kedves nővel is találkoztam már (füzetet visszanézni!), és alig emlékszem. Az arcára meg az alakjára emlékszem, de meglepett, hogy vele találkozom. Megismert. Meg a férfi, aki újságírást tanul. Elnézést, nem udvariatlanság, de nem szeretnék odanézni, ezt mondja egy nagyon-nagyon vékony asszony. Csontrafogyott. Ez vajon tényleg egy szó? Inkább kettő. Halál és helyesírás, esszé. Teszem azt. Tényleg néznek. Nem mondanám, hogy gyanakodva, a furcsállás és a meglepetés közt. Írni? Itt? Minek? De hát mi mást tehetnék? Addig élek, amíg írok? …”…

…”Már megint percek óta rémült cetlikeresés a holnapi CT-re. Délben még a kezemben volt. Ilyen a mesében van, szokták mondani. Milyen mese lehet az? – Megtaláltam…..”…

…”…A CT-n riogattak, hogy előbb-utóbb rosszul leszek, de még nem. Kétszer is rosszul szúrtak meg, de hát tényleg nem egyszerű. Amikor végigszaladt rajtam a kontrasztanyag – akár egy tűzfolyam. Lávakitöréskor látni ilyesmit, csak az kint van, ez meg bent- Az én bentemben.
Mindazonáltal jót eszegettem itt megérkezvén. Innom kell, hogy távozzon belőlem a sátán, ez az anyag.”…

…”Onkoidill: májvédő teámat bátor bizalommal szürcsölgetve kiülök a napra. Hasamat süttetve, lehunyt szemmel a fénybe tartom orcám. Pillanatra fürge szél kerekedi, hallom az őszi levelek halk koppanását a földön. Nem gondolok az elmúlásra, nem gondolok semmire. A napfény melegen simogat. Ha most látna valaki, egy elégedett embert látna. Nem lát senki, senki. …”…

…”…Ülök, ha nem épp gubbasztok a kórházfolyosón, várva a hőre. Gyerekek, rá van égve a tapéta a falra, ezt hallom. Ez valami nagyon felháborító dolog lehet. Doktornő suhan, épphogy elcsípem, 10 után keressem. Telefonál, amikor félig-meddig hozzálépek, elveszi a fülétől, tessék?, beszélnünk kéne, mikor?, akár most is, most telefonálok. – Ilyenek a párbeszédeink. Azért itt, ebben az épületben mégiscsak csüggedt leszek. A meteorológusok is csak kávézaccból jósolnak, hallom. A pultnál beszélgetnek, elég jókedvűen, nővérek, takarítónők. Jó hallgatni, tiszta csivitelés.”
Meghőződtem. Elállt az eső, mert közben eleredt, kijöttem a kertbe, nem is kert ez, az épületek közti tér, zöld berakásokkal (fű, fa, virág), itt fogok ülni egy órát, hogy beszélhessek a doktornővel. … Jönnek-mennek az emberek, ki szatyorral, ki húzható bőrönddel, cipelik megváltozott életüket. Milyen sok beteg van, nem is gondolná azember. Sok a lehajtott fej, a láb elé vetett tekintet, a rezzenéstelen arc. Célirányos gyaloglás és tétova haladgatás. Nincs hideg, most szél se. Sápadt, nyugdíjas fények. Most látom, van kövér rákos is. De lehet, hogy csak rokon. A kövér rokon tök rendben van. A kövér egészséges, jó kedélyű, életvidám- Persze ez rákosban is elfogadható. Hogy úgy mondjam, oké. Időnként fehér köpenyben orvosnak tetsző tárgyak. Valahogy mindegyikben látom a tudást, odaadást, megbízhatóságot. ….”….

…”7 óra 10 perc, taxival be. A kórházba. A tegnapi szorongás maradéka. Röcög a taxi, nem lehet írni. – Fekszem az ágyban, vért, húgyot vittem, bejelentkeztem. Az ablakból nézve vagy gyanúsan rövid hajakat látok, vagy parókát. Bicegőt, kerekesszékben toltat. A mentőből épp kiemelnek valakit, kopasz, félelmetes, így képzeljük el az élőhalottat. Hogyan kerüljön a plusz csupor vér át a molekulásokhoz?
Hát ez megoldódott. Marcell erre járt, ő viszi. Beszéltünk a sok mostani reakcióról, hogy mennyi ember milyen kedvesen meg aggódva, stb. ír. Amikor mondom, hogy jól vagyok, elsírja magát. Én is majdnem. Őszintén sajnálom, hogy bánatot okozok. Búokozó. …”…
…”…Aludtam, leküldtek a doktornőhöz. Mennyi ember! Ül, áll, vár. Nem nézek sehova. Török előre, mint egy hajónaszád, pizsamafelsőben, fekete gatyában, papucsban. Bent a szokásos viharos két perc. Nem szoktam okosodni tőle, most sem. A kezelés hatott, a vérkép jó, ugyanazt kapom, mint eddig, elvileg addig, amíg bírom. Illetve ahogy maga dönt a….. Elfelejtettem, milyen szót használt, hangzásában olyasmi volt, mint az új barátaival”. Jól vagyok e, jól, kell-e valamilyen gyógyszer, azt hiszem, nem, és már jöttem is vissza. Jó ideig ültem bambulva azágyon, nem akarva semmit. Tele semmivel – nem jó. …”…

…”6, 7, mosdás; jó alvás, egy megszakítással. Eddig semmi rossz, kis tegnapi nyáladzás. Mi lesz ma? Ezek rosszak, ezek a bizonytalanságok. – Benéz a doktornőm, beszámolok, hogy hogy vagyok (jól), bólint, kérdem a nyirokcsomóáttétet, amely az MR-en látszódott, hogy ez eddig mintha nem lett volna, de, és hogy ez rossz-e, hát nem jó. Csönd. Mintha várná, hogy mondjak valamit, de nem jut eszembe semmi. Búcsú. Ez két percen belül volt. Ezt nem kritikailag jegyzem meg, leírólag. …”…

…”Mondom az esti doktornak, hogy ha csak közelítek az ételhez, elhagy az étvágyam. Tolasson, menjen háttal, mondja komolyan, és hátrálva, komolyan elnézést kér. Én kacagva: Még ilyet!…”…
…”Sokan járnak a folyosón, abbahagyom. Jön a fiatal orvosnő, megismerem a cipője hangjáról, szól bennem (sajnos hangosan) a bájgúnár, megtisztelő, mosolyog kedvesen vissza…”…

…”Túl korán vagyok itt a hőre. Fél 7, és B. állítólag csak 7-re jön. A város szinte üres volt, kés a vajban, így negyed órát ültem itt a kertben a padon. Kapucniban, inkognitóban, akár egy (az) Anonymus szobor. Sűrű volt a tegnap. B. professzorúr (főorvos, doktor) volt kint, és tett, ha nem is végleges, rendet a fejekben és főleg a papírok közt. Most szóltak, B. késni fog.
Ülök a folyosón, már-már megszoktam. Szóval, megnyugtató volt a doktor úr. Bár nagyon nem nyugodtam meg. Milyen rosszul, hiányosan, pontatlanul emlékszem a történtekre, a történtekjeimre. Éveket tévesztek, okokat, kórházakat. Az emlékközpontot megtámadó vérszomjas antilop. Lett egy kis rend, egy kis távlat. Persze továbbra is ezer teendő, félig csinálva, ezáltal mégiscsak nyomasztódva. Hát majd meglátjuk….”…

…”Megmondom, mi a sok. Nem a rák, nem a döntéskényszer a körházak közt, nem az ezernyi civil teendő, a folytonos lemaradás, hanem. Hanem hogy még valami rejtélyes módon, az ablakon (!) keresztül beázás is legyen, dohszag és hulló falevelek helyett hulló vakolat, ezt már nehéz kibírni.
Lassan beindul a szokásos kórházba vonulás előtti szorongás. Nem mondanám ideálisnak a jelenlegi munkafeltételeimet. Nem is jutok el a munkáig. …”…

…”Ülök az ágy szélén, várom, hogy kész legyen a labor, és menjek a doktornőhöz. Akivel már beszéltem, hogy itt befejezném. Szinte csak bólintott. Hogy már a mostani kezelést sem akarom? De, mondtam, nem tudom, helyesen-e. Nem kéne izgulni, szorongani, talán nem is teszem. Tegnap este a szokásosnak mondható belső hisztériázások. Aztán próbáltam nyugtatni magam.
Megettem egy hozott szendvicset a gyógyszerek előtt. De már kezdődik az étvágytalanság. Reggel 79,5 voltam, most jöttem vissza 80-ra. Másképp eszem itt, mint otthon….”…

…”Váratlan fordulattal mégse volt tegnap kezelés. Mert alacsony volt a thrombocytaszám, ezért csak részleges kezelés lehetett volna. Akkor ne legyen, mondta a doktornő. Stílusának, alkatának és talán helyzetének megfelelően nem kérdezett semmit, mért akarom itt befejezni, folytatom-e, és ha igen, hol, csak annyit mondott, hogy ennyi. Nem kell semmit aláírnom? Akkor most mehetek? Igen, ennyi. Megköszöntem a munkáját, őszintén, de talán erősebben kellett volna. Kimozdítani őt a sokszoros merevségből. De ehhez már kevés voltam, utólag sajnálom. Egyáltalán, az ún. búcsú nagyon gyors volt, gyors, személytelen. Lehet, hogy az érzelmességem beszél belőlem?
A tegnapi nap, micsoda váratlan fordulat, elszivárgott. Kis megkönnyebbülés, nagy alvás. Reggel 9-ig. Persze, ha a papírhalmokra nézek, megszűnik a könnyebbültség. Próbálok dolgozni, úgyhogy most el. Közben dél lett. Paprikás krumpli vár rám. Megint eszembe jutottak a thrombóim, kérdezem a doktoromat (az újat), hogy mivel növelhetném, a természet, válaszolta. A természet átveszi Isten szerepét. Ezek szerint a természet jó. Hát ezt ne most, ebéd előtt. … „….

….”Már este, fekszem, fehérben. Délelőtt vérvétel a Lászlóban, vasárnap az első újfajta kemoterápia…”. …

…”Ködből előbukó arany reggel, be a Lászlóba. Jó beszélgetés plusz jelzőtlen, ötvenperces kemoterápia. Kell- e nekem pszichiáter? Láthatóan nem fűlik hozzá a fogam. Fölajánlottam egy döntetlent a depresszió kérdőív majdani kitöltésével. Lehet, hogy lázam lesz. Még nincs. Jót ettem, ez se volt biztos. Aludtam is…..”…
…”Összevissza múlik az idő. A testemhez köttettem. Hogy mit eszem, iszom, mi és hogyan távozik belőlem. Ezt mondanám a lelki életemnek. Hát ez túlzás. Este van. Orvosaim javasolják, hogy ne nyomasszon semmi. Ezt nem tartom be. Pedig jó volna. Meccseket nézek – kupaszerda -, ez hasnyálfüggetlen….”…

…”Ülök a Lászlóban, véremet vették. A Rákgyógyítás című kiadványsorozatot olvasom, míg majd a véremet vizsgálják, hogy aztán csöpögtessenek belém. – Ezt most minek írtam le? Tájleírásként. Ködben indultam, fénybe érkezem. Akár Coelho is írhatta volna…”…

…„Most nem érek rá, dolgoznom kell. B. professzor úr (vagy most már kiírom: Bodoky) imperatívuszai, nincs kibúvó, tessék dolgozni. Már meg sem említem jó Laborfalvit, a Rózát. …”…

…”Ma volt kórházazás. Amikor érkeztem, a főnővér nevetve kihajolt az ablakon. Fantasztikus, hogy valaki ilyen esős, ködös időben így nevessen. Mondom neki fölfelé, hogy úgy hajolt ki, mint egy királykisasszony. Kis szünet után: Akkor persze én vagyok a királyfi, aki megmenti magát. Újabb szünet. Nem szívesen lennék a maga helyében. Nevetünk, szitál a köd. Mennyi erő van az emberekben, el is feledkezünk erről….”…

…”….Újabb és újabb jelentős orvosi fölfedezéseket teszek. Ingyen lepasszolom Bodokymnak……”….

…”…Doktorom igyekszik mindent levenni a vállamról, majdnem hagyom is…”…

…”Hátárőr 18., CT. Halovány emlékek, hogy inni kell. Iszom. Most ez, ami van, Nincs mit jegyzetelni. (Rossz mondat, mindig van. Mindig kéne legyen.) Inkább kis Daisyt olvasok a várakozós ivásban. A hasmenés-valószínűségemet ez a lötty állítólag emeli. De majd csak este, állítólag. Visszalapozok majd, hogy mi is volt a másik CT-n, mikor is?, szeptember talán. Ilyesmit már ígértem, rémlik. Semmit nem tudok, minden csak rémlik. Rémlés, aki vagyok….”…
…”Fekszem a véradós helyen. Itt már, nemde, voltunk. Beköttettem, jön belém a vér. És állítólag ez jó nekem. Idejövet Marcell telefonált, hogy vijjog a ház, és a biztosítósok szóltak, és így tovább. Rálőcsölöm szegényre az egészet. Kinyílhatott egy ablak? Nem tudom. Nem hagytam itt a botomat?, kérdi egy rekedt hang. Mintha az ismert viccben volnánk. De nem ott vagyunk. Itt is van folyosó, teli beteg, illetve betegnek látszó emberrel. Piros gyümölcsöket ajánl a nővér a mellettem fekvőnek. Mintha ezt egyszer már nekem is mondták volna. Meg kólát szürcsölni – mi helyett is? Tán hányinger ellen. Jól vagyok, mondja a nevetős nővér. A nevetőssége mint szakmai erény – Sőt, kacagni is tud. És folyamatosan, mint a motolla, ide-oda. Mennyi tudás, kiválóság – sima munkaidőben!..”…

..”Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj. Nem lehet. Kár, hogy ez marhaság. Szinte elalszom írás közben, pedig vagy hét órát aludtam. Sokat forgolódtam, a combom is fájt. Mintha nem egyedül aludtam volna. Hát persze! Most már soha nem leszek egyedül. H. mindíg velem. A mindiget javítom örökkére. Aludni volna jó, fél 1 van. Mégiscsak könyv lesz ezekből a füzetekből. Hol írtam erről? Leveleket a kiadónak? Mindegy. Most kezdem gépelni az eddigieket. Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.”

Onkopszichológia Online

Szerkeszti: dr. Riskó Ágnes
Copyright 1999–2024 Onkopszichológia Online.
A technikai hátteret, a fejlesztést és fenntartást a Bencium biztosítja már 1999 óta. A honlap a Webflow szerverein fut, melyet a szerkesztők egy böngésző segítségével bármikor frissíthetnek.

webflow logo
Kapcsolat
csernakrisko@gmail.com
Hírlevél feliratkozás