Az Országos Onkológiai Intézet Hematológiai Osztályán történik a malignus lymphomás betegek kivizsgálása, a diagnózis megállapítása és közlése, a betegek onkológiai kezelése, testi-lelki gondozása, valamint az oktató- és a kutatómunka.
A rákbetegség okozta tárgyvesztés és halálfélelem miatt betegeinkben súlyos lelki krízis, preverbális korra történő regresszió, majd a testit kísérő lelki dezintegráció kezdődhet el. A testükben aktivizálódó belső „rossz”, a rák hatására felszabaduló destruktív erők rombolásaként és a szükségszerű onkológiai kezelések következményeként élik át a testkép változásokat. Az akut rákbetegek borderline-szerű létezése pszichodiagnosztikai módszerekkel rögzíthető. A szerző megfigyelései alapján tudattalanul vagy tudatosan a betegek, a szakemberek és a családtagok hasonló érzéseket élnek át, azaz a projektív identifikáció állapotban vannak. Az előbbiek döntő módon meghatározzák az onkológiai osztály pszichológiai légkörét. A team-ben állandó „tárggyá” váló analitikus a pozitív pszichológiai változások „kovásza” lehet.
A kemoterápia alatt a motivált rákbetegek pszichoanalitikus pszichoterápiájának főbb céljai: az akut pszichoszociális krízis oldása a beteg én-jének erősítésével, a belső „rossz” objektumok feldolgozása és a belső „jó” tárgyak erősítése.
***
Előadásommal kísérletet teszek a rákos betegekkel és a családtagjaikkal, valamint a kollégáimmal átélt érzéseim, élményeim és tapasztalataim integrálására annak érdekében, hogy valamivel többet tudhassunk meg a rákbetegség pszichoszociális vonatkozásairól azért, hogy a pszichológiai tevékenység (a kutatás és a terápia) integrálódhasson az onkológiai betegek gyógyításába. Nézetem szerint az onkológiai osztályokon alkalmazható pszichoanalitikus pszichoterápia nem a rákbetegséget gyógyítja, hanem a pszichológiai munkára motivált betegeknek segít önmaguk aktivizálásában és fejlesztésében azért, hogy minél alkalmasabbá válva a feladatra, jobban együtt tudjanak működni gyógyulásukban, vagy adott esetben el tudják viselni az állapotromlást, a még súlyosabb bizonytalanságot.
1991 óta dolgozom az onkohematológiai osztályon. Érdekes módon szerveződött meg a munkám. Bemutatkoztam a főorvosnak és a team-tagoknak. Tám bízták, mivel foglalkozom, de az feltűnt, hogy a viziteken, amelyeken önszántamból kezdtem rendszeresen részt venni, a kollégák folyamatosan elmondják a betegek orvosi anamnézisét, kivizsgálási eredményeit és kezelési tervét, az esetleges problémákat. Két hét után a főorvos közölte velem, hogy a betegektől pozitív visszajelzést kapott a munkámról, ezért átad egy szobát, hogy abban dolgozzak, ha csak lehet, és ne a kórtermekben. 1992 óta fokozatosan alakítottuk ki a munkarendemet: a motivált beteg onkológiai kezelésének 6-12 hónapja alatt heti egyszer, vagy kétszer 50 perces időtartamban pszichoanalitikus pszichoterápiát alkalmazok. Egy munkanapon 4 terápiás órám van. Az esetek súlyossága miatt 1992 óta hetente kétszer van szupervíziós órám. Előadásomban a rendelkezésemre álló hatalmas élmény- és adathalmazból négy témára összpontosítok:
Lelkiállapot
A kivizsgálás után, a diagnózisközlés időszakában lévő betegek személyiségét és érzelmi állapotát hematológiai osztályunkon 1992 óta vizsgáljuk. A pszichoanalitikus első interjút, Rorschach és Szondi teszteket alkalmazzuk a pszichológiai szűrés, a lelki prevenció és ha indokolt, akkor a korai pszichológiai kezelés megszervezése érdekében. Legutóbbi közleményünkben 50 frissen diagnosztizált, onkológiai kezelést még nem kapott malignus lymphomás beteg pszichológiai vizsgálati anyagát dolgoztuk fel. Az értékelhető eredményt adó 41 beteg pszichoanalitikus első interjújából azt emelem ki, hogy 26-an évek óta sikertelenül próbálták tárgyvesztésüket (állás elvesztés, válás, szeretett személy halála) érzelmileg feldolgozni. Pszichiátriai osztályon nyert tapasztalatom, hogy sokan válnak lelki beteggé kóros gyászreakció miatt. Ismert, hogy a krízis-helyzetek pozitív megoldását a kellő én-erővel rendelkező személyek testi/lelki betegség kialakulása nélkül valósítják meg. A megoldhatatlannak ítélt életesemények, a krónikus stressz és a depresszió azért is válhatnak rákkeltő főokokká a daganatos betegek gondolataiban – ebben a média, sőt időnként a szakirodalom is segít-, mert e korai fázisban a „miért pont én?” fájdalmas haragja lázas ok-kutatásra serkenti a súlyos bizonytalanságban lévő betegeket.
A személyiségvizsgáló tesztek alapján a frissen diagnosztizált rákbetegek realitásvizsgálata működik, de erősen fluktuál: vagy normális, vagy prepszichotikus színvonalú. Ezalatt azt értem, hogy a betegek gyakran elmondják, hogy mindent távolinak éreznek, önmagukat kívülről, érzelmektől mentesen tapasztalják és nehezen tájékozódnak. Mozgásuk, hanglejtésük és más nem verbális sajátosságaik olykor a kisbabákéra emlékeztetnek. Néhány konkrét példa.
A középkorú, igen intelligens Tamás így emlékszik vissza a diagnózisközlés pillanatára: „a halál csókját éreztem magamon. Az eszemmel felfogtam, amit hallottam, hogy a betegségem nagy valószínűséggel gyógyítható stádiumban van, de közben átéltem, hogy halálos veszélyben vagyok. Már lezárult a kezelésem. Mostanra elfelejtettem a halál csókja-érzést, de a negyedévenkénti orvosi kontroll kezdetén egy pillanatra mindig megcsap a halál szele.”
Zsuzsa, a non-Hodgkin lymphomás fiatal anya drámai változással, „váltakozóan két tudattal való élés”-sel jellemzi a diagnózis felfogásával elkezdődött időt. Az „egyik tudati állapotban” arra gondol, hogy betegségében meg fog halni, nem tudja felnevelni a gyermekeit, el kell hagynia a családját és ez őrjítő, kibírhatatlan. Ebben a jeges rémületben fél, hogy elveszti önuralmát, kétségbeesett, pattanásig feszült, kapaszkodna, kapaszkodhatna, de mégis egyedül érzi magát. A „másik tudati állapotban” gépies, érzései eltávolítottak, beszűkült, beletörődő és alkalmazkodó. Meghallja a nyugtató mondatokat: hátha mégis reagál a szervezete a kezelésre, mindenkinek van reménye, nála is bekövetkezhet a spontán gyógyulás ritka esete, és ekkor képes akarni, elfogadni a kezeléseket és mások számára elfogadhatóan viselkedni a kórházban és otthon. Zsuzsa szerint ezek a „végletes tudatállapotok” egymástól elkülönültem működnek és öntörvényűen váltakoznak. A támogató pszichoterápiát állapota romlásakor tapintatosan, de megszakította. Elmondta, hogy nem tudja közel engedni magához az érzelmeket és nem tudná elviselni, ha „a kétféle tudati állapot” közeledne egymáshoz és létrejönne egy harmadik, ami szintén nem a sajátja.
A pszichológiai tesztek adatai alapján a vizsgálati személyeknél leginkább a következő lelki védekező mechanizmusok működnek: hasítás, regresszió, projektív identifikáció, projekció, tagadás, elfojtás. A vizsgált személyek jelentős százalékban kifejezett halálfélelemmel, súlyos szorongással, pánik állapottal, deperszonalizációval, intellektuális gátlással jellemezhetők. A pszichaszténiás reakció és a szorongó kapaszkodás vágya több mint felükre jellemző volt. A pszichoanalitikus tevékenység befogadásában, a kutatás megtervezésében és technikai lebonyolításában döntő segítséget adó, több évtizedes onkológiai gyakorlattal rendelkező Fleischmann Tamás azt mondta, hogy ezek az eredmények sokkal súlyosabb képet mutatnak a rákbetegek lelkiállapotáról, mint amilyenre az onkológusok gondolhatnak. Tapasztalataink kicserélése után megjegyezte, hogy ugyanaz a beteg mást mutat meg magából az orvos és más a pszichoterapeuta jelenlétében (Fleischmann, 1991). Ebben szerepet játszhat, hogy az onkológusok nem rendelkeznek pszichoanalitikai jártassággal és a rákos betegek többsége alkalmazkodó, fegyelmezett magatartásra törekszik. A betegek lelkiállapotukat, érzéseiket nem képesek szavakba önteni és kifejezni. Ez a különleges, gyakori, átmeneti jellegű kóros lelkiállapot nagymértékben hat az orvos-beteg kapcsolatra és befolyásolhatja a beteg döntéseit. Megjegyzem, hogy a pszichoanalízis segítségével a krízisben lévő betegek és a terapeuta „közös szöveget” alakít ki, képes a beteg érzéseit megfogalmazni.
A kórház, a kivizsgálási időszak és a diagnózisközlés az indulatáttételes-viszontáttételes viszonyokat is meghatározza. Ferenczi hívta fel a figyelmet arra, hogy nemcsak az analitikusok gyógyítanak indulatáttétellel, hanem a hipno- és fizikoterapeuták is, „… mert ők, ha teljesen öntudatlanul is, úgyszólván csak ösztönből, de mégis azt az utat követik, amelyen a beteg psziché általában heves gyorsasággal alakul ki. Illusztrálásként két tapasztalat. A kamaszlány Andrea, aki a kemoterápia elkezdésére vár, elmondta, hogy teljesen megrémült, amikor civil ruhában lévő orvosát meglátta elmenni az osztályról. Bár utólag irreálisnak tartotta rémületét, de átélésével jött rá, hogy azt hitte, hogy az orvosa mindig fehér köpenyt visel és mindig az osztályon van. Ekkor döbbent rá Andrea, hogy milyen erős érzelmi ragaszkodást érez orvosa iránt. A másik esetben a kezelőorvos és a nővér egyszerre kérte a segítségemet Éva nevű új betegünk szokatlan, egyben feszültségkeltő viselkedése miatt. Éva, aki egy takarítóbrigád vezetője volt, hirtelen kialakult, súlyos tünetei miatt került az osztályunkra. A számára teljesen idegen kórházi körülmények között végzett vizsgálatoktól és a tervezett kezelésektől súlyos lelki krízisbe és regresszióba került. Sajátos, sokak számára érthetetlen szlenget használva, durva hangnemben tegezte a személyzetet és betegtársait, akik alig tudtak vele szótérteni. Az együttműködés kérdésessé vált. A második beszélgetésünk után kapta az első kemoterápiás infúziót. Erről így beszélt: „már alig várom, hogy jöjjön a doktornő és megkapjam az anyatejet”. Tehát Éva kimutatta, hogy a megbetegedés és a kivizsgálás hatására preverbális kori, infantilis pozícióba került: az orvosnő csecsemőjének érzi magát, akitől gyengédséget, megértést és feltétlen elfogadást igényel. Évát indulatáttételi viszonyok kontrollja útján hozzá lehetett segíteni az együttműködéshez.
Tapasztalataim szerint a viszontindulat-áttételes reakciók éppúgy jelentkeznek az onkológiai team tagjaiban, mint a pszichiátrián dolgozó szakemberekben. A rákos betegek segítségnélküliségi- és reménytelenség-érzést, bűntudatot, halálfélelmet, testi megtámadottsági élményeket, kaotikusságot, agressziót, kipihenhetetlennek tűnő fáradtságérzést hívnak elő a személyzetből, hasonlóan a prepszichotikus borderline betegekhez. A team-tagok tudattalan szupervízió hiányában feldolgozatlanul maradó érzései hozzájárulnak a kiégéshez és az onkológiai osztály pszichológiai légköréhez.
Lelki folyamatok
A második terület, amire az előadásomban kitérek, az a frissen diagnosztizált rákbetegek időszakos borderline-szerű létezése. Már Bálin felvetette, hogy „… egyesek úgy érzik a betegséget, mintha valami bennük „rosszra” fordult volna és őket belülről támadná meg” (Bálint, 1990). A hirtelenül bekövetkező, nagymértékű regresszió, az ennek hatására újra aktivizálódó destruktív erők, a fluktuáló valóságérzékelés és az átmeneti deperszonalizáció együttesen jellemzik ezt az időszakot.
Terjedelmi okok miatt csak utalni tudok Freud (1991), Ferenczi (1982) és Melanie Klein (idézi Halász A., 1994) ide vonatkozó elméletére. Rákbetegek esetében külön átgondolandónak vélem a „rossz” tárgy egyre uralkodóbbá válásának lelki hatásait, hiszen mindennapi életünkben átlagosan csak a széklet, a vizelet, esetenként a vér a láthatóvá váló belső „rossz”.
Figyelmet érdemelnek azok, akik túlzott érdeklődést szentelnek az exkrétumoknak. Rákos betegeknél a daganat a belső „rossz” létezésének és aktivitásának jelévé válik. Az elképzelt belső „rossz” és határai nem mindig esnek egybe a tényleges tumorral, amit az orvosok megoperálnak, gyógyszerekkel, vagy sugárral kezelnek, s amiről a beteget tájékoztatják. Ugyanis a betegek gondolataiban, fantáziáiban különösen a belül lévő, szemmel nem látható elváltozások nőhetnek óriásivá, lokalizálhatatlanná és kontrollálhatatlanná. Reakcióként egyre fokozódó, diffúz, gyakran szinte pszichotikus szintű hipochondriás szorongások kezdődhetnek. Ezeket csak átmenetileg enyhítik az elvégzett vizsgálatok, vagy az alternatív kezelésként alkalmazott beöntések, vízhajtások, szélsőséges étkezési szokások és az ún. méregtelenítő akciók. Kontroll alá vonásuk, gyógyításuk szakszerű pszichoterápiát igényel.
Klein által leírt projektív identifikáció fő funkciója rákos betegeknél az agresszív, szorongáskeltő belső „rossz” tartalmak megismerése és kivetítése a saját testen-lelken kívülre. A személyzet, akár tud róla, akár nem, a rákos beteg számára projekciós felületeket ad: belső „rossz” tartalmak, feszültségek, indulatok, félelmek, szorongások, fájdalmak, pszichoszomatikus tünetek vetülnek beléjük és maradnak – átmenetileg vagy tartósan – bennük. Következményként negatív viszontindulat-áttételi reakciókat tapasztalhatnak magukban.
Testkép
Áttérve a rákbetegek testképével kapcsolatos tapasztalatokra, abból indulok ki, hogy a testképben történt változások érzelmi átélésének milyensége és elfogadása, avagy feldolgozhatatlannak minősítése döntően meghatározhatja a betegek érzelmi állapotát, emberi kapcsolatait, tehát életminőségét.
D. G. Hertz szerint a testkép kapcsolatban van az önértékelés nárcisztikusságával, irracionális fantáziákat, félelmeket rejt és befolyásolja az emberi kapcsolatokat (Hertz és Molinski, 1986). Rákos betegség esetén maga a betegség, a műtétek, illetve a kemo- és a sugárterápiás kezelések látható és láthatatlan elváltozásokat okoznak a testképben és a testi funkciókban. Ezeket a betegeket személyiségüktől, lelkiállapotuktól függően, érzelmi szinten kasztrációs fenyegetésként és deformáló, pusztító erők hatásaként érzékelik. A kemoterápia reverzibilis hajkihullást, szőrzet-elvesztést, bőrszín-változást, jelentős testsúlyváltozást, hangerő- és hangszín változást okozhat, megzavarhatja a sperma képződést, a menstruációs ciklust és bizonyos kezelések felvetik a termékenység elvesztésének lehetőségét. Mindeközben az onkológiai betegeknek „maguknál kell lenniük”. A támogató családtagokat és a személyzetet is megterhelik ezek a változások, mert azonosítják önmagukat a beteggel, aki szintén azonosulni akar velük. Nézetem szerint tudattalanul, vagy tudatosan a családtagok és a szakemberek hasonló lelki folyamatokat élnek át, mint a rákos betegek: tehát mindenki a projektív identifikáció állapotában van.
Az onkológiai osztály légköre. A daganatos betegeknél alkalmazott pszichoterápia főbb jellemzői
Pszichiátriai tapasztalatok alapján a kórházakban a skizofrén és a borderline betegek barátságos érzelmi légkört, biztonságos struktúrát és szervezett működést igényelnek lelki határaik erősítése érdekében. Az onkológiai betegek általában nem pszichiátriai betegek, de gyógyíthatatlannak hitt betegségük miatt súlyos lelki folyamatok is zajlanak bennük, éppen ezért, az onkológiai osztály légkörére a felgyorsult indulatáttételi és viszontindulat-áttételi reakciók a jellemzőek. Az onkológiai osztályon a test, a testi funkciók és a testhatárok központba kerülése, sokszor kiszámíthatatlan változásai még inkább szabályosan működő, kellő összetételű és létszámú onkológiai team-et és támogató, reményteljes pszichológiai légkört igényelnek.
A tünetmentes állapotban lévő Márta emlékezete alapján az onkológiai betegek, a hozzátartozók és a személyzet láthatatlan közösséget alkotnak. Ebben a közösségben nincsenek határok és nincsenek titkok. Az osztály életével kapcsolatos információáramlást a „krónikások” biztosítják. Tapasztalt kutatók szerint az onkológiai osztály pszichológiai légkörére a kényes egyensúly, a folytonos túlterhelő érzelmi jelenségek (regresszió, szeparációs szorongás, halálfélelem, tárgyvesztés, bűntudat, gyász, aggodalmaskodás, kudarc, tartós bizonytalanság, gyors változások), a veszélyeztető ingerekre adott védekező reakciók, a „rossz” tárgyak és a „jó” tárgyak tudatosulása, kivetítése, keveredése, hasadása, fúziója és a szakemberek fluktuációja a jellemző. Az onkológiai osztály pszichológiai légkörének kedvezőbbé tétele fontos feladatunk. A team-ben állandó „tárggyá” váló analitikus a pozitív pszichológiai változások „kovásza” lehet.
A kivizsgálás és az onkológiai kezelés alatt álló motivált rákos betegek pszichoanalitikus pszichoterápiája során a belső „rossz” objektumokkal küzdőkkel nem lehet szervezetlenül és futószalagszerűen foglalkozni. Az általánosítás is veszélyes, mert minden beteg esete egyéni. A terapeuta teherbíró-képessége korlátozott, mert munkája „testközeli”. Az elfogadott technikai szabályoknak megfelelően szervezett pszichoanalitikus pszichoterápia főbb céljai: az akut pszichoszociális krízis oldása a beteg én-jének erősítésével, és ha a beteg spontán jelzi, akkor a lelki energiákat lekötő belső „rossz” objektumok feldolgozása, valamint a belső „jó” tárgyak erősítése. Az onkológián alkalmazott kétszemélyes pszichoanalitikus pszichoterápia valójában sokszereplős, mert jelen vannak: a beteg, az analitikus, a szupervízor és a halál. A szupervízor, mint említettem, az esetek súlyossága és testközelisége miatt, a halál pedig azért, mert végig számolni kell az állapotromlás, a visszaesés és a másodlagos tumor kialakulásának lehetőségével. A folyamatos szupervízió alapfeltétel, amelynek indokoltságát Fleischmann Tamás onkológus is megerősítette: a mentálhigiénés szakemberek számára a pszichoonkológia egy járatlan út, amelyet nehéz megtalálni, kihívás rajtamaradni és közben könnyű eltévedni.
A szupervízió segít abban, hogy tapasztalataim, gondolataim és felvetéseim ne mosódjanak egybe és ne alakuljon ki szkotómám a legnehezebb jelenségekkel, a halálfélelemmel és a tárgyvesztéssel kapcsolatban. A negatív viszontindulat-áttételes reakciók feldolgozását is a szupervízió/önelemzés biztosítja.
Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy a klinikai pszichológiai munka ezen a területen is rendkívüli kihívást jelent. Kihívás, mert vannak ugyan több évtizedre visszatekintő szórványos tapasztalatok, vizsgálatok hazánkban is, de összességében a pszichoonkológia még embrionális állapotúnak tekinthető. Bíztató, hogy az egy hajóban lévők (betegek, családtagok, onkológiai személyzet) nagyfokú várakozása, nyitottsága, kreativitása és együttműködési készsége mélyíti motiváltságunkat, enyhíti nehézségeinket és megalapozza kitartó együttműködésünket.
Végezetül el kell mondanom, hogy nem volt könnyű szavakba és mondatokba áttenni az onkológiai történéseket, mert az elhangzott verbális tartalmak az előadó és a hallgató érzelemvilágának hatalmas tartományát ölelik át, szinte a személyiségfejlődés egészét.
Irodalom
Bateman, A.- Holmes, J. (1995): Transference and countertransference. In: Introduction to psychoanalysis. Routledge, London.
Bálint, M. (1990): A beteg és a betegsége. In: Az orvos, a betege és a betegség. Animula, Budapest.
–(1994): Az őstörés területe. In: Az őstörés. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Bronner-Huszar, J. (1971): The psychological aspects of cancer in man. Psychosomatics, Vol. 12. No. 2.: 133-138.
Cassileth, B. R. (1996): Stress and the development of breast cancer – a persistent and popular link despite contrary evidence. Cancer, 77. 6:1015-1016.
Eleftheriadou, Z. (1995): Psycho-social aspects of thalassaemia – a psychodynamic understanding. In: Psychodynamic counselling. Vol. 1. No. 2. Tavostock/Routledge, London.
–(1995): Can we improve the professional and personal fulfilment of doctors in cancer medicine, British J. Cancer 71: 1132-1133.
Ferenczi S.: Bioanalitikai következtetések. In: lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvető, Budapest, 1982.
–(1982): Indulatáttétel és magábavetítés. In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvető, Budapest.
Field, D. (1989): Nursing the dying. Tavistock/Routledge, London.
Fleischmann, T. (1991): Személyes közlések.
Freud, S. (1991): Az én és az ősvalami. In: Az ősvalami és az én. Hatágú síp alapítvány, Budapest.
Gegesi Kiss P., Liebermann L. (1963): Testi (szervezeti, szervi) betegségeket követő személyiségzavarok gyermekkorban. MTA V. Osztály Közleményei, XIV. 3-4: 291-323.
Guex, P. (1994): An introduction to psycho-oncology. Routledge, London.
Halász A. (1994): A tárgykapcsolat. In: Függőség, tárgykapcsolat, viszontáttétel (szerk. Flaskay G.) Magyar Pszichoanalitikus Egyesület, Budapest.
Hertz, D. G., Molinski, H. (1986): Psychosomatic der Frau. Springer Verlag, Berlin.
Holmqvist, R., Fogelstam, H. (1996): Psychological climate and countertransfeerence in psychiatric treatment homes. Acta Psychiatr. Scand. 93:288-295.
Mezei, Á., Levendel, L. (1970): Rorschach próbával diagnosztizált testvázlat zavar prognosztikai értéke krónikus betegeknél. Magyar pszichológiai szemle. XXVII. 1, 78-89.
Murray Parkes, C., Sills, Ch. (1994): Psychoterapy with the dying and the bereaved. In: The handbook of psychotherapy. Tavistock/Routledge, London.
Nemes L. (1987): A szervlibidó. Kézirat. Kiadó: MPT Pszichoterápiás szekció, szerk.: Harmatta János, Budapest.
Ramirez, A. J., Graham, J. (1994): Burnout and psychiatric disorder among cancer clinicians. British J. Cancer. 71: 1263-1269.
Révész, L. (1933): Organikus betegségek a libidógazdaság szolgálatában. In: Lélekelemzési Tanulmányok. Somló Béla Könyvkiadó, Budapest.
Riskó, Á. (1989): Súlyos krónikus betegségben – mucoviscidozisban – szenvedő gyermekek szüleivel folyó csoportterápiás munkánk tapasztalatai. In: Családterápiák. Szerk.: Füredi János. Akadémiai Kiadó, Budapest.
–(1993): A rákbetegeknél gyakran fellépő kóros lelkiállapotok pszichoterápiájáról. Psychiatria Hung., VIII. 5.: 409-420.
–(1995): Az indulatáttétel és a viszontindulatáttétel jellegzetességei rákbetegek pszichoanalitikus kezelése során. In: Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület, Budapest.
–(1995): Bálint Csoport gyógytornászok számára. Végeken, 2: 13-15.
–(1995): A terminális állapotban lévő rákbetegek életminőségét javító nem verbális módszerek ismertetése. In: Halálközelben II. A haldokló és a halál méltóságáért. Magyar Hospice Alapítvány, Budapest.
Riskó, Á., Fleischmann, T., Molnár, Zs., Schneider, T., Várady, E. (1996): Influence of the pathological psychological state of cancer patients on their decisions. Supportive Care Cancer, 4: 51-56.
Rosenthal, H. (1996): A sütő belsejében. BMJ 2. sz.
Ross, M. (1995): The gynaecologycal unit – a psychodynamic perspective. In: Psychodynamic Counselling. Vol. 1. No. 2. Tavistock/Routledge, London.
Székács, I. (1987): Átlátszóság, kreativitás és értelmezés. In: Pszichoanalízis és természettudomány. Párbeszéd Könyvek, Budapest.
–(1987): Én-rendellenességek háboróú idején- In: Pszichoanalízis és természettudomány. Párbeszéd Könyvek, Budapest.
Thoma, H., Kachele, H. (1987): Első interjú és a harmadik fél a szövetségben. In: A pszichoanalitikus terápia tankönyve 1., gondozta: Harmatta János, MIET Pszichoterápiás Munkacsoport, Budapest.
–(1992): Konverzió és testkép. In: A pszichoanalitikus terápia tankönyve 2., kiadja: Harmatta János, Budapest.
Tschacher, W. (1996): The dynamics of psychosocial crises. j. Nerv. Dis. 184:172-179.
Van der Kolk, B. A., Perry, C. (1991): Childhood origins of self-destructive behavior. Amer. J. Psychiatry 148: 12, 1665-1671.
Destructive forces – cancer – body-image
The Hematology Department of the National Oncological Institute is responsible for the medical examination of patients with malignant lymphoma, for the establishment and disclosure of the diagnosis, for the oncological treatment and the medical and psychological care of patients, and for the academic and research work.
The diagnosis of cancer brings about object loss and fear of death in our patients which can induce a severe psychological crisis and a regression to the preverbal phase, and their physical disintegration can be accompanied by a psychological one. They experience the changes of their body-image as the result of the work of their inner destructive forces released by cancer, the „inner-bad” activated inside of their body and as the consequence of the necessary oncological treatment. The borderline-like state of acute cancer patients can be recorded with psychodiagnostic instruments. According to the author’s observation, the patients, the experts and the patients’ telatives – consciously or unconsciously – go through the same emotions, that is they are int he state of projective identification. The phenomena described above crucially influence the psyhological atmosphere of the Oncology Department. The analyst, who is a permanent „object” int he team can become the „leaven” of positive psychological changes.
The main purposes of analytical psychotherapy during the chemotherapy of motivated cancer patients are: reducing the acute psychosocial crisis through the strengthening of the patient’s ego, working through the inner „bad” objects and strengthening the inner „good” objects.
