Az onkológiai betegek lelki rehabilitációja

Összefoglalás

Az onkológia területén az aktív ellátásban hosszú ideje dolgozó klinikai szakpszichológus áttekinti a hazánkban kialakult pszichoszociális rehabilitáció folyamatát és eszköztárát.

Hangsúlyozza, hogy a mielőbb alkalmazott pszichoszociális szűrés és az ennek alapján megtervezett onkopszichológiai intervenció a betegek életminőségét javítva a gyógyulás esélyeit növeli, de segít az egészségügyi költségek csökkentésében is.

A hazai rehabilitációs szemlélet alapján a pszichoszociális rehabilitációt indokolt kiterjeszteni a betegek hozzátartozóira is. A súlyos testi betegekkel foglalkozó egészségügyi szakemberek lelki kiégésének megelőzése és kezelésének megszervezése szintén az onkológiai kezelőcsoport tagjaként működő mentálhigiénés szakember lehetősége.

Kulcsszavak: pszichoszociális rehabilitáció, lelki tünetek,  onkopszichológiai módszerek

A WHO meghatározása szerint a rehabilitáció mindazon szolgáltatások összehangolt, egyénre alkalmazott rendszere, melyek lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy a fogyatékos ember sikerrel foglalhassa el újra a helyét a társadalomban.
Az onkológia területén a kivizsgálási-, a terápiás és a rehabilitációs beavatkozások között nem lehet éles határ, és bizonyos, hogy minden rosszindulatú daganatos betegségben szenvedő betegnek szüksége van a rehabilitáció valamelyik formájára . Ugyanis az onkológiai gyógyító módszerek (sebészi, sugaras és gyógyszeres kezelés) testileg és lelkileg egyaránt igénybe veszik a betegeket, és az érzelmi-, és segítő kapcsolat fokozottabb szükségessége miatt a hozzátartozókat is.                                                                                                                                         A daganatos betegek rehabilitációja mindig kétirányú: testi és lelki, és ezt a két folyamatot nem lehet egymástól elválasztani, hiszen kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. Az összehangolt munkát, és a folyamatos, teherbíró orvos – beteg kapcsolatot igénylő rehabilitáció teremti meg az emberhez méltó élet, valamint a családi és a társadalmi visszailleszkedés lehetőségét (1).

Az onkológiai rehabilitáció fő jellemzői:

Az onkológiai rehabilitációs szemlélet és gyakorlat a megállapított betegség közlésének pillanatától kezdődik, és a beteg gyógyulásáig, illetve életének végéig tart (2).
Az egyénhez illeszkedő onkológiai rehabilitáció folyamán tekintetbe kell venni:

• A rehabilitálandó személy egyéniségét, életútját, családi-, társadalmi-, anyagi és kulturális körülményeit,
• A betegség okozta testi és lelki tüneteket,
• a kivizsgálással kapcsolatos beavatkozások, valamint az alkalmazott onkológiai terápiá/k lehetséges, rövid- és hosszú távú testi, lelki és szociális szövődményeit .

A kezelő onkológus és az onkológiai kezelőcsoport további tagjainak (patológus, sebész, sugárterápiás szakember, kemoterápiát alkalmazó szakember, ideggyógyász, idegsebész, szaknővér, asszisztens, dietetikus, gyógytornász, stb.) tevékenysége a betegség megállapítására, a szükséges beavatkozások és kezelések alkalmazására, majd a rendszeres ellenőrzések megvalósítására irányul. Az onkológiai kezelőcsoport tagjainak további feladatai közé tartozik a betegség okozta panaszok és tünetek, valamint az alkalmazott onkológiai terápia következményeinek, lehetséges szövődményeinek megelőzése, illetve elhárítása – a testi rehabilitáció (3).                                                                                                              A pszichoszociális rehabilitációt a kezelő csapat tagjaként dolgozó klinikai szakpszichológus, pszichiáter és munkatársai (szaknővér, szociális munkás, logopédus, gondozó lelkész, önkéntes, stb.) egymással és az onkológiai kezelőcsoport tagjaival összehangoltan végzik, mindig a beteg egyéni szükségleteinek megfelelően (4).
 Az adott onkológiai osztály, rehabilitációs egység, ambulancia, szakrendelés, családi otthon kedvező érzelmi légköre (biztonságos struktúra, jól szervezett működés, barátságos és bizakodó hangulat) alapvető jelentőségű a betegek minél jobb testi-lelki közérzetének biztosítása szempontjából, illetve hatással van bármely beavatkozás, illetve terápia sikerességére.                                                                    Egy-egy intézmény érzelmi környezetét a tudatos (a résztvevők élet-filozófiája, hivatástudata, munka iránti motivációja) és a tudattalan lelki elemek (pályaválasztási motiváció, optimizmus/pesszimizmus, saját múltbeli életesemények, stb.) összhatása is alakítja. Krónikus betegség esetén a pszichoszociális rehabilitáció „színtereinek” érzelmi hangulatát az együtt végzett munka kedvező hatásai mellett a kényes érzelmi egyensúly, a folytonosan, bár hullámzóan megnyilvánuló érzelmi jelenségek, és a rájuk adott reakciók is formálják.

A rehabilitációs folyamat résztvevői: a beteg, a hozzátartozók valamint a szakemberek.

Abból kell kiindulnunk, hogy akár frissen diagnosztizált, akár az onkoterápiájának vége felé tartó, illetve tartósan tünetmentes személyről van szó, a daganatos kórfolyamat megállapítása, kezelése és ellenőrzése – vagy ezek érzelmileg feldolgozatlan emlékei - a betegeket, a hozzátartozókat, és a szakembereket pszichésen és szociálisan is érintik. Éppen ezért az onkológiai betegek pszichoszociális támogatását a lélekgyógyászoknak ki kell terjeszteniük a hozzátartozók lelki sérüléseinek megelőzésére, és szükség esetén kezelésére is (5).                                                                                                                                    Hazai és nemzetközi vizsgálatok alapján kijelenthető, hogy a daganatos betegeknek körülbelül fele a betegséget kísérő lelki és szociális problémákat, tüneteket önerőből, illetve jól működő emberi kapcsolatainak segítségével néhány héten belül megoldja. A betegek másik felének negyede – egyébként is nehéz élethelyzete miatt - a szakemberek (kezelőorvos, nővér, asszisztens, stb.) fokozottabb pszichoszociális támogatására tarthat igényt. Körülbelül 25 %-uk a korábbi (megállapított, vagy diagnosztizálatlan) pszichológiai/pszichiátriai megbetegedése miatt klinikai szakpszichológus és/vagy pszichiáter közreműködését igényli, kedvező esetben már a daganatos betegség megállapítának kezdetétől. 
A hozzátartozók a betegség megtudása, és a segítés következtében kialakult érzelmi, fizikai és anyagi terhelés miatt kb. 40-60 %-ban pszichoszomatikus tünetekről, lelki problémákról számolnak be az ezirányú kutatásokban, éppen ezért figyelmünket, gondozásunkat rájuk is ki kell terjesztenünk (6).

A daganatos betegek lelki tüneteinek kialakulását elősegítő tényezők

• a daganatos betegség megállapítása előtti életszakaszban valamely lelki tünet, vagy pszichiátriai betegség kialakulása, és nem megfelelő kezelése,
• súlyos, előrehaladott daganatos betegség már a kórismer megállapításakor
• nem megfelelően csillapított fájdalom,
• a szükséges onkológiai kezelés lehetetlensége,
• gyors állapotromlás,
• visszaesés, áttétképződés,
• második daganatos betegség kialakulása,
• súlyos, megoldhatatlannak bizonyult, hosszabb ideje fentálló kapcsolati/családi problémák,
• a szükséges fizikai-, és érzelmi támogatás hiányosságai, vagy hiánya
• kulturális-, társadalmi-, és anyagi viszonyok megoldatlan nehézsége/i.

A daganatos betegek gyakori lelki problémái

A daganatos betegség megállapítása és terápiája, majd a gondozási folyamat a betegekből lelki és szociális reakciókat is kivált. Ha ezek az akaratlan válaszok tünetekké alakulnak, és a kórisme megtudása után, 6-8 hét múlva is észlelhetők, a betegnek, vagy kezelőorvosának, vagy a hozzátartozóknak indokolt klinikai szakpszichológus/pszichiáter közreműködését kérnie.

A betegség lefolyása során a következő lelki jelenségek és tünetek fordulhatnak elő a rosszindulatú daganatos betegségben szenvedőknél:

1. Az onkológiai szűrés, és amennyiben szükséges, a rendszeres onkológiai ellenőrzés folyamán az érintett személy megnövekedett stresszről, hipochondriás gondolatokról, szorongásról, depresszív tünetekről számolhat be. Akaratlan lelki védekezésként a tagadás mechanizmusa jelenhet meg a leggyakrabban: „nincs is semmi bajom, felesleges a vizsgálatokkal idegesítenem magam; nem rólam van szó, stb.”.
2. A kivizsgálás és a diagnózisközlés időszakában fokozódó bizonytalanságot,  érzelmi válságjeleket, szomorúságot, dühösséget, depresszív tüneteket, fokozódó érzékenységet tapasztalhatunk a betegeknél. Mivel ez a krízis jellegű érzelmi állapot nagyon nehezen viselhető el, és a szükséges alkalmazkodás lelki és testi energiát egyaránt igényel, egyéb tudattalan, lelki védekező folyamatok indulhatnak el. Leggyakrabban a betegség és a szükséges tennivalók tagadása, gátlás a figyelem, a megjegyző képesség és a logikus gondolkodás területén. Ebben az időszakban a betegek általában hárítják, és/vagy nehezebben fejezik ki mélyebb érzéseiket és gondolataikat. Éppen ezért az ún. kommunikációs zavar szinte mindennapos. Az akaratlan lelki közömbösség (elszemélytelenedés), az időben-, és térben való tájékozódás problémái nehezíthetik a gondolkodást, a döntési folyamatot, a megszokott emberi kapcsolatok fenntartását és az egész alkalmazkodás folyamatát.
3. A gyakran szükséges műtét, és/vagy onkológiai kezelés időszaka további testi és lelki megterhelést okozhat. Ekkor a megszokott életritmus és a munkavégzés megváltoztatására is szükség lehet. Ezzel egy időben a betegeknek - a kezelőcsoport tagjaival történő együttműködés alapján - alkalmazkodniuk kell a kórházi élethez, a szükséges beavatkozások és kezelések megvalósításához. Éppen ezért a hozzátartozók és más segítő személyek támogató magatartása rendkívül kívánatos a betegek számára. Ebben az időszakban a szorongásos és depresszív tünetek erősebbé válhatnak, és még fokozottabb érzékenység is jelentkezhet.                                                                                                                 Az operáció és az onkológiai kezelés – időlegesen, vagy véglegesen -megváltoztathatja az érintett beteg testi jellemzőit, élettani reakcióit (csonkítás, testi funkció/k változása, hajhullás, étvágytalanság, vagy étvágyfokozódás, testsúlyváltozás, alvászavar, stb.), emiatt kifejezettebb önértékelési válságot, a szexuális élet nehézségeit, az elszakadástól való szorongást, és fokozódott halálfélelmet is tapasztalhatunk. Főleg a felnőtt betegek éreznek és mondanak ki bűntudatérzéseket, melyek szociális szerepük felfüggesztődése, és a gyakori anyagi nehézségeik miatt is felerősödnek, hiszen nem tudnak a megszokott módon részt venni a családtagokkal való együttműködésben, a gyermeknevelésben, a hivatás gyakorlásában, és a munkavégzésben.
4. A tartós tünetmentesség alatt, majd a gyógyulás elérése után is jelentkezhetnek a daganatos betegséggel, illetve kezelésével összefüggő sajátos lelki tünetek, szociális nehézségek.                          
   A kezelések befejezése után a lelki „újjászületés”, a családba és a társadalomba történő visszailleszkedés érzelmi és viselkedéses panaszokat egyaránt okozhat. Az a tapasztalatunk, hogy amennyiben a daganatos betegek a velük történt, a betegséggel és a kezeléssel kapcsolatos jelenségeket, eseményeket nem tudják „akkor és ott” érzelmileg és értelmileg feldolgozni, akkor ezek „rémképek”, „rémálmok” formájában hosszú ideig visszatérhetnek. Ebben az esetben az úgynevezett Poszt Traumás Stressz Betegség megállapítása és kezelése klinikai pszichológus és/vagy pszichiáter mielőbbi feladata.
   A krónikus fáradtság érzésről való panaszkodás talán a leggyakoribb tünet az onkológiai betegek körében. Jellemző, hogy az érintettek terhelés nélkül, illetve terhelésre nagymértékben fokozódó, pihenésre nem szűnő, hullámzó erősségű, folyamatos fáradtságérzésről, szorongásról és alvászavarról számolnak be, különösebb organikus eltérés nélkül. A tünet összetett pszichoszociális kezelése és megtervezése gondos testi és lelki kivizsgálást igényel. A kórokot kutatva a legtöbben úgy gondolják, hogy különböző környezeti tényezők (pl. negatív, jórészt érzelmileg feldolgozatlan életesemények, kedvezőtlen emberi és anyagi körülmények, stb.) hatására megbomlik a testi és a lelki folyamatok egyensúlya, és ez különböző tünetek kialakulásához, így nem múló fáradtság érzéshez is vezethet. Az egyén adottságaihoz illő, fokozatosan felépített, rendszeresen végzett testedzés (gyógytorna, gyaloglás, stb.) csökkenti a kímélet miatt kialakult izomgyengülést, javítja a beteg erőnlétét, mérsékeli fáradtság érzetét, javítja hangulatát, növeli az alvás időtartamát.
5. A visszaesés, az áttétképződés, vagy egy második daganatos betegség megjelenése hasonló, vagy erőteljesebb érzelmi krízist vált ki a betegből, mint amikor először megtudta betegségének lényegét és a szükséges kezelési módszert (műtét, és/vagy onkológiai terápia), amiben együttműködött. Az áttétképződéssel, vagy visszaeséssel és állapotromlással szembesülő betegek reakciói ugyanakkor egyéniségüknek, élethelyzetüknek megfelelően alakulhatnak: kétségbeesés, düh, szorongásfokozódás, depresszív tünetek, fokozott halálfélelem terhelheti őket. A megfelelő segítségadás minél gyorsabb megszervezése és elfogadása nagy jelentőségű a nehéz helyzettel való megbirkózásban.
6. Amennyiben a beteg testi állapotának romlása miatt már nincs lehetőség gyógyító onkológiai terápia alkalmazására, akkor tüneti (palliatív) gondozásra kerül sor. Ezen változás megbeszélése nagyon nagy érzelmi terhet ró a betegre, a hozzátartozóira és a kezelő szakemberekre egyaránt. A szorongás, a depresszió és a halálfélelem még tovább fokozódhat, de ezeken a tüneteken az „elég jó” orvos-beteg kapcsolat, a hozzátartozók folyamatos jelenléte és gondozása sokat enyhíthet. Klinikai szakpszichológus és/vagy pszichiáter közreműködése – a beteg egyetértése alapján – csillapíthat a panaszokon, és segítheti a beteget a megküzdési folyamatban.
7. Azok a betegek, akik végállapotba (terminális stádium) kerültek, ugyanolyan figyelmet és segítséget igényelnek a kezelőcsoport tagjaitól és hozzátartozóiktól, mint a bármely más stádiumban lévő betegek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a megfelelő életminőség, ezen belül elsősorban a szükséges fájdalomcsillapítás és más tüneti terápiák megadásának biztosítását. Az életük végén lévő betegek egyéniségüknek, életútjuknak megfelelő lelki és testi tünetekkel reagálnak helyzetükre, és élik át a haldoklási folyamatot: a halál elutasítását, a düh ismételt megjelenését, az alkudozást, majd a gyakran depresszív tünetekkel kísért belenyugvást.

Mint korábban említettük, a betegek, a hozzátartozók és a szakemberek „egy hajóban eveznek”, és a verbális valamint a nem verbális kommunikáció útján mindenki kapcsolatban van egymással, ami állandó egymásra hatást is jelent. Tapasztalataink alapján a lelki kiégés nemcsak a szakembereket, hanem a betegeket és segítőtársaikat is fenyegeti. A lelki kiégés megelőzésének érdekében érdemes áttekintenünk a hozzátartozók lelki megterhelésével kapcsolatos tudásunkat (7, 8).

A hozzátartozók lelki terhelésének fő okai

• Gyakori a félelem az adott daganatos betegségtől, a megbetegedett családtag testi-, és esetleges pszichológiai és/vagy pszichiátriai tüneteitől,
• Félelem és szorongás a beteg állapotromlásának elviselhetetlenségétől, elvesztésétől
• Tapasztaljuk a családtagok fokozódott lelki azonosulását a beteggel, ami bennük is bűntudat-érzést, elválási (szeparációs) szorongást, elővételezett (anticipált) gyász-érzést gerjeszt,
• Kiemelt lelkiismereti tényező a beteg családtag támogatásának és gondozásának folyamatos felelőssége, szinte kipihenhetetlen terhei, és a nehéz helyzet miatt kialakuló, elhúzódó családi krízis, fokozódó anyagi gondok megoldásának elrendezése.

A hozzátartozók pszichoszociális támogatásának megszervezése a legtermészetesebben akkor lehetséges, ha az adott onkológiai osztály team tagjai közé tartozik a mentálhigiénés szakember. A helyzettől függően a hozzátartozó számára pszichoedukációs tanácsadást és érzelmi támogatást nyújthatunk a komplex betegellátás keretei között, míg az idült lelki problémák kivizsgálásának és kezelésének rendezésének elkezdésében tanácsot adhatunk (7).

A szakemberek érzelmi terhelésének, gyakori lelki kiégésének sajátosságai

• A kivizsgálandó, kezelendő és ellenőrzendő betegek (körülbelül 200. 000 beteg és hozzátartozói), és a mindezt nyújtó szakemberek (körülbelül 600 onkológus, és 20-25 onkológiai tapasztalattal is rendelkező mentálhigiénés szakember) száma között lényeges aránytalanság tapasztalható, és főleg ezért a szakemberek értelmi, fizikai és lelki túlterhelése folyamatos
• Különösen kiemelendő a napi, nagyszámban megjelenő döntés-helyzetek megoldásának nyomása, az orvos-beteg kommunikáció kimutatott érzelmi és fizikai terheinek összegződése a szakmai szupervízió hiányával párosulva.
• Általában a szükséges lelki és testi regenerálódás lehetetlensége (7, 9).

Onkopszichológiai módszerek a lelki támogatás érdekében

A következőkben bemutatandó módszerek szükség esetén mind a betegek, mind a hozzátartozók, mind a szakemberek esetében alkalmazhatók (5).

Bármely pszichoszociális támogatás, módszer elkezdése a kivizsgálási időszakban a legkedvezőbb, elsősorban emberi, de gazdasági szempontból is. Ugyanis a legújabb kutatások alapján onkológiai betegeknél indokoltan alkalmazott pszichológiai intervenciók a direkt költségeket 18-31%-al csökkentik. Hiszen a lelkileg kedvező egyensúlyban lévő betegek nem kérik az indokolatlan orvos-beteg találkozást, a feleslegesnek bizonyuló gyógyszereket és vizsgálatokat.

A lelki támogatás (pszichoszociális intervenció) formái

• az adott intézmény/osztály tiszta, esztétikus tárgyi környezete és barátságos érzelmi légköre könnyíti a betegek alkalmazkodását, növeli biztonságérzetét, elősegíti egészséges optimizmusuk visszanyerését, és megtartását,
• nem beszéddel kifejezett (ún. nem verbális) pszichoszociális hatások: a szakemberek figyelmének, érzelmi ráhangolódásának tapasztalata fontos „üzenet” a beteg számára: úgy érzi embernek, tekintik, aki megbetegedett, és nem „elromlott, futószalagon érkezett tárgynak, amit meg kell javítani”. Az együttérzés, a bátorítás szavak nélkül kimutatott, állandó lelki folyamat. Az onkológiai kezelések és a rehabilitáció folyamán nyújtott pszichoterápiás célzatú mozgásterápia/relaxáció/kreatív terápia egyre inkább terjedőben van, a betegek nagyon jól fogadják ezeket a módszereket, és a lemorzsolódás a legkisebb mértékű.
  ·        Szavakkal történő (verbális)  pszichoszociális beavatkozások: ide sorolhatjuk a betegek és hozzátartozók számára nyújtott egyéni, vagy csoportos pszichológia oktatást (pszichoedukáció). A legtöbb tapasztalat a műtétek után tartott gyógytorna gyakorlatok megtanításával kapcsolatban gyűlt össze, de szerveznek oktatást a különböző segédeszközök megismertetése érdekében is. Újabban elkezdtünk foglalkozni a betegek műtétekre, illetve gyógyszeres kezelésekre értelmileg és érzelmileg felkészítő oktatásával. A tapasztalatok szerint az ilyen jellegű „képzésen” átesett betegeknél kevesebb szorongás és szövődmény (testi, lelki) tapasztalható. Nehéz élethelyzetben lévő daganatos betegeknél a kedvező együttműködés kialakítása és fenntartása érdekében gyakran szükséges az érzelmileg támogató tanácsadás megfelelően képzett szakemberek közreműködésével.  Az onkológiai kezeléssel egy időben sor kerülhet egyéni pszichoterápiára is, de ennek előfeltétele az adott osztályon dolgozó képzett klinikai pszichológus, és/vagy pszichoterápiában jártas pszichiáter elérhetősége és közreműködése. Ennek legfőbb célkitűzése a beteg stressz-kezelésének és a betegséggel való megküzdésének fejlesztése. Természetesen kórházon kívüli lélekgyógyászokhoz is fordulhatnak a daganatos betegek, vagy folytathatják már korábban elkezdett pszichoterápiájukat.  Csoportterápia is működik néhány onkológiai osztályon, ezeken az alkalmakon is a stresszt okozó tényezők hatékonyabb felismerését és kezelését, valamint az emberi érintkezés fejlesztését, a megküzdés módszereit beszélhetik meg elsősorban a résztvevők. A folyamatosan bővülő és erősödő beteg-klub mozgalom a problémamegosztás, a biztatás, a példanyújtás segítségével szintén az onkopszichológiai módszerek közé tartozik. (3)

A szakszerű pszichés támogatás lehetséges pozitív hatásai

• az önerőből feldolgozhatatlannak érzett, felhalmozódott stressz csökkenése, és az ún. megküzdő képesség erősödése
• az akaratlan, fokozott lelki védekezések normalizálódása (pl. a tagadás, a túlérzékenység, az érzelmi elsivárosodás csökkenése, abbamaradása), a valóságérzék rendeződése/erősödése
• az alkalmazkodóképesség és a szakemberekkel való együttműködés erősödése
• az életminőség javulása, a gyógyulási esély növekedése
• kedvező pszichoneuroimmunológiai (immunológiai, idegrendszeri, pszichológiai, stb.) változások bekövetkezése
• szükség esetén a megfelelő pszichológiai, illetve pszichiátriai kezelésre történő motiváció kialakul, vagy megerősödik.

A daganatos betegek meg nem valósított lelki támogatásának lehetséges következményei

• a kezelést irányító szakemberekkel (ritkábban a családtagokkal is) az együttműködési nehézségek tartóssá válnak, emiatt a kedvezőtlen életminőség valószínűsége is megnő. Mint tudjuk, az életminőség egy összetett fogalom. Magába foglalja az élet testi, biológiai, pszichológiai, érzelmi, értelmi, szociális és gazdasági jellegzetességeit egyaránt.
• a szorongás, a depresszió, a betegség beképzelése/túlértékelése (hipochondria), az alkalmazkodási zavar, a kínzó fáradtság kialakulása és fentmaradása gyakoribb
• a kezelések befejezése után, a családban és a társadalomba történő visszailleszkedés során az „újjászületés” nehézségei erősödhetnek,
• bármely szenvedélybetegség (alkoholizmus, nikotinizmus, evés-zavar, drog-betegség) kialakulása, krónikussá válása gyakoribb,
• családi konfliktusok, problémák (pl. a betegség és kezelésének titka, szexuális problémák idültté válása, stb.) felszínre törésének, idültté válásának kockázata megnő.

A daganatos betegek pszichoszociális rehabilitációjának megvalósítási feltételei

• multidiszciplináris összetételű, a betegek igényeinek megfelelő összetételű kezelőcsapat, amelyben a tagok kommunikációja folyamatos
• megfelelő tárgyi környezet, munkaszervezés és onkopszichológiai ismeretek megszerzésének lehetősége
• megfelelő képzettségű, együttműködésre kész, team tagként dolgozó klinikai szakpszichológus/pszichiáter.

Megbeszélés

Az onkológiai betegek lelki rehabilitációja a kivizsgálástól kezdve a gondozáson át a beteg életének végéig tartó összetett folyamat, mely magába foglalja az egyénhez illő testi- és lelki rehabilitáció pszichoszociális eszköztárát.

Klinikai tapasztalatok alapján a lehető legkorábban kezdett pszichoszociális szűrés alapján megismerhetjük azokat a betegeket és hozzátartozóikat, akiknek lelki rehabilitációra feltehetően szükségük van. Vizsgálatokkal is sikerült igazolni, hogy a betegek negyedének fokozott figyelemre és érzelmi támogatásra is szüksége van onkológiai betegségének kezelése és gondozása folyamán, további 25 % már speciális pszichoszociális intervenciót igényel korábbi mentális megbetegedése miatt.

A hazánkban az 1970-es évektől kezdve fejlődésnek indult tudományág, az onkopszichológia szakemberei a tapasztalatok alapján arra hívták fel a figyelmet, hogy a betegek, a hozzátartozók és a velük foglalkozó szakemberek pszichoszociális életminőségét egyszerre szükséges megismerni és fejleszteni a lelki rehabilitáció módszereivel az életminőség javítása érdekében.

Szakirodalom

1. Kásler M.: Rehabilitáció az onkológiában. In: Orvosi rehabilitáció. Katona F., Siegler J. (szerk.) Medicina, 1999, 157-167
2. Dank M.: A daganatos betegek rehabilitációja. In: Onkológia. A géntől a betegágyig. Kopper L., Jeney A. (szerk.), Medicina, Budapest, 2002, 393-406
3. Kásler M., Köves I. és mtsai: Onkológiai rehabilitáció. In: A rehabilitáció gyakorlata. Katona F., Siegler J. (szerk.) Medicina, Budapest, 2004, 425-448
4. Riskó Á.: A daganatos betegek pszichoszociális rehabilitációja. In: A rehabilitáció gyakorlata. Huszár I., Kullmann L., Tringer L. (szerk.) Medicina, Budapest, 2000, 237-255
5. Riskó Á.: A daganatos betegséghez történő alkalmazkodás pszichoszociális folyamatai. In: Onkopszichológia a gyakorlatban. Horti J., Riskó Á. (szerk.) Medicina, 2006, 85-92
6. Riskó Á., Várady E.: Onkopszichológia. In: Onkológia. A géntől a betegágyig. Kopper L., Jeney A. (szerk.), Medicina, Budapest, 2002, 407-414
7. Riskó Á.: Pszichés támogatás. In: Tabularium oncologiae. Makara M. (szerk.) Melania, Budapest, 2003, 45-47
8. Susánszky É., Riskó Á.: „Élet a betegség után”. Sikeresen kezelt  rosszindulatú daganatos betegek életminőségének vizsgálata. In: A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Kopp M., Kovács M. (szerk.) Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006, 477-485
9. Hegedűs K., Riskó Á.: Súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók testi- és lelkiállapota. In: A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Kopp M., Kovács M. (szerk.) Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006, 302-314