Fontos adatok a fiatal onkológusok lelki kiégéséről

Régóta tudjuk, hogy egy hajóban vannak a betegekkel a hozzátartozók és a szakemberek. A lelki kiégés egyre gyakoribb a klinikumban dolgozóknál, különösen az onkológia területén. Egy friss európai felmérés alapján a fiatal onkológusok több, mint 70%-a mutatja a lelki kiégés jeleit. Nagyon komoly probléma az, égetően szükség lenne a burn out megelőzésére (már az egyetemi képzés alatt), és arra, hogy az onkológiai osztályokon és rendelőkben az idősebb korosztály tekintse lelkiismereti kérdésnek a fiatalok védelmét ebből a szempontból is. Sajnos a kórházi világ a totális intézmények közé tartozik. De miért nincs megszervezve, hogy figyeljünk a kiégés jeleire, hiszen előbb, vagy utóbb munkájuk szinvonalának csökkenéséhez, depresszióhoz, fokozott szorongáshoz, öngyógyítási kísérletként fokozott alkohol-, nikotin-, drogfogyasztáshoz és öngyilkossági krízishez vezethet. Bővebben: http://www.sciencedaily.com/releases/2014/09/140926085555.htm?utm_source=feedburner&utm_medium=email&utm_campaign=Feed%3A+sciencedaily%2Ftop_news%2Ftop_health+%28ScienceDaily%3A+Top+Health+News%29

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Szemelvények a Mentálhigiéné és Pszichoszomatika legújabb számának tanulmányaiból: onkológia, kardiológia

OOI 8-as épület, kemoterápiás osztályok

 

1. Mersdorf Anna (ELTE) és munkatársai emlődaganattal küzdő, onkológiai kezelés alatt álló nőknek (n=28) és egészséges kontroll-személyeknek (n=28) a következő kérdést tették fel az egyéni, strukturált  interjúk folyamán:

“Mit gondol, van e az életének célja és értelme? Ha igen, mi?” Fő céljuk az volt,  hogy tartalomelemzés segítségével kimutassák, hogy az életcéllal és az élet értelmével kapcsolatos jellemzők és attitűdök között van e különbség a két csoport tagjai között. Távlati céljuk az volt, hogy eredményeikkel hozzájáruljanak a daganatos betegségek prevenciójához és hatékonyabb gyógyításához.

Főbb eredmények: az interjúk statisztikai módszerekkel történő összehasonlítása nem mutatott szignifikáns különbséget a két csoport tagjai között. Azt tapasztalták, hogy mindkét csoport vizsgálati személyei egyáltalán nem említik az extrinzik életcélokat (gazdagság, jó megjelenés, hírnév, stb.) míg az intrinzik életcélok (személyes fejlődés, tartalmas emberi kapcsolatok, közösség iránti elköteleződés, egészség, transzcendencia, munka) közel 80%-át teszik ki a válaszoknak.

Következtetés: mivel más betegségek esetén kimutatható az eltérés az egészségesek és a betegek között az életcél és az élet értelme tekintetében, elképzelhető, hogy a daganatos betegség miatt kezelés alatt állók egyfajta speciális megküzdési módként használják  alapvető fejlődési képességüket, az életcéllal és az élet értelmével kapcsolatos attitűdjeiket.

Bővebben: Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 14(2013)4, 345-380

2. Lippai László Lajos – Szász Károly (Szeged, Deszk): Hazai kardiológiai betegek pszichés státusza és rehabilitációs lehetőségei

Kiindulás: a kardiológiai  rehabilitációt igénylő betegek száma folyamatosan növekszik. A rehabilitációs folyamat eredményességét és hatékonyságát  a kardiológiai betegek pszichés státusza is befolyásolhatja.

Módszer: kardiológiai osztályon fekvő betegek nem reprezentatív kérdőíves vizsgálata (Beck, Betegségteher, Életesemény Hatás Skála, Diszfunkcionális Attitűd Skála, Harag és Düh Kifejezési Mód Skála, Megküzdési Módok kérdőív).

Eredmények: a kardiológiai betegek szubjektív jólléte szignifikánsan rosszabb az országos adatoknál. Depresszió esetében a férfiak átlaga szignifikánsan kedvezőbb az országos minta átlagánál,a nők átlagának eltérése (kedvezőtlenebb, mint a férfiaké) nem szignifikáns. A betegségteher -főleg a mindennapi élet tevékenységeiben és az intimszférában – közepes mértékű. A megkérdezettek közel harmadánál (28.9%) mérsékelt, vagy erős poszttraumás stresszhatás volt azonosítható. A leggyakrabban azonosítható diszfunkcionális attitűd: “fokozott környezeti elvárások”. A Harag és Düh Kifejezési Mód Skála düh-elfojtási dimenziójában magas értéket mértek. A probléma központú megküzdési stratégia volt a legjellemzőbb. Válaszadóik az országos átlaghoz képest közel háromszoros arányban próbálták a stresszkeltő élethelyzeteket egészségkárosító (pl. szerhasználat:evés, ivás, dohányzás, nyugtatók) viselkedéssel enyhíteni.

Következtetések: a kardiológiai betegek pszichés státuszának javításához érdemes lenne pszichológiai, tanácsadási módszereket alkalmazni!

Bővebben:  Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 14(2013)4, 323-343

Tartalomfelelős megjegyzése: míg az onkológiai területén egyre több mentálhigiénés szakember dolgozik, érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a kardiológiai betegekkel (elsőszámú népbetegségben szenvedők serege!) történő pszichológiai munka elenyésző! A szemléleti és gyakorlati változás a graduális képzésekben (orvosegyetemek, bölcsészettudományi egyetemek) kezdődhetne…

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Rendszerváltásra van szükség az egészségügyben

Lippai Roland
A hálapénz rendszere működésképtelen és tarthatatlan, ez az egészségügyi rendszert leginkább mérgező betegség – állítja az MNO-nak Dénes Tamás. Továbbra is súlyos gond a doktorok elvándorlása, az itthon maradottak pedig extrém terhelés alatt dolgoznak. A gyógyítók újra megbecsült és elismert szereplői kell, hogy legyenek a társadalomnak. Utóbbinak pedig gyökeres mentalitás- és szemléletváltásra van szüksége. Nagy interjúnk a Magyar Rezidens Szövetség elnökével.

– A hálapénz elleni küzdelmet helyezte a középpontba az után, hogy a Magyar Rezidens Szövetség elnöke lett. Tény, hogy komolyan a közbeszéd része lett a hálapénz rendszerének lebontása. Mik a konkrét eredmények?
– A hálapénz elleni kampányunknak egyik legfontosabb eleme volt az a felmérés, amit a lakosság és az orvosok körében párhuzamosan végeztünk el. Több kérdés is azonos volt a lakossági és orvosi felmérésünkben, mert kíváncsiak voltunk arra, hogyan gondolkodik beteg és orvos ugyanazokról a kérdésekről, a paraszolvenciáról és annak mellékhatásairól. Rámutattunk: az egészségügyi rendszer legfőbb bűnöse a polipszerűen jelen lévő paraszolvencia, ami mindent gátol, s így a torz ösztönzők miatt a rendszer nem képes megújulni.

– Ez nem új információ. Tudjuk, érezzük.
– Inkább azt mondanám, hogy eddig éreztük, most már tudjuk is. A korábbi felmérésekből kiderült az is, hogy a külföldre vándorolt orvosok a paraszolvencia és az alacsony bérek miatt mennek el. S emiatt nem is jönnek vissza. Ezért kell a bérrendezés melletti küzdelemben a hálapénzrendszer megszüntetéséért is tenni.

– Ezen nem is lehet csodálkozni. De mik a legújabb felmérés konkrétumai?
– Markáns eredmények születtek, azt bizonyítva, hogy jó úton haladunk. Helyes volt elindítani a „Hálát a betegtől, pénzt az államtól” kampányunkat. Az eddig csak szubjektív érzésként megélt megalázottság, kiszolgáltatottság objektív számokba lett öntve. Látjuk és tapasztaljuk, hogy nem hatékony, de pazarló a hálapénzes rendszer. Annak a többletforrásnak, amit a rendszerbe bele kell tenni, nagy része megtérülne, ha mi, orvosok, nem csak a saját betegünkben, hanem a rendszer egészében gondolkodnánk. Jelenleg úgy működnek a dolgok, hogy nem számít, ha a rendszer kárt is szenved, csak a betegem el legyen látva, mert csak így van esélyem hálapénzt kapni. Többé nem lehet mellébeszélni ebben a kérdésben. Az is egyértelmű: a hálapénz nem a háláról szól, hanem a félelem bére, és egyértelműen korrupció forrása lehet.

– Az emberek nem bíznak az egészségügyi rendszerben – ez sem újdonság.
– Az eredmények szerint az emberek 45 százaléka azért ad „parát”, mert attól fél, ha nem így tenne, nem kapná meg ugyanazt az ellátást. Mindössze 14 százalék adja valóban hálája jeléül a hálapénzt. Vagyis a paraszolvencia motivációs háttere leginkább a kiszolgáltatottság érzésének a csökkentése. Több ponton látjuk, hogy az állam igyekszik „jó államként” viselkedni. Az egészségügyben, ahol életről és halálról van szó, miért nem?

– Önök népszavazást is kilátásba helyeztek a hálapénz ügyében. Izgalmas lesz ez, mert egy év eleji kutatás szerint a magyarok fele közömbös a kérdésben, vagy éppen pozitívan ítéli meg a paraszolvenciát. Mintha ez egy természetes közeg lenne. Milyen válaszokat remélnek?
– Mi azt mondjuk, beletörődnek abba, hogy a jelenlegi rendszer egy szükséges rossz, egy kényszerű helyzet. Mindenkinek tisztában kell lennie viszont azzal: valójában saját kezünkben van a sorsunk és mindenki tehet azért, hogy jobb világban éljünk. Nem szabad másokra hárítani a felelősséget és mindig valaki mást hibáztatni, valaki másra várni. Ha feltesznek egy kérdést, hogy igen vagy nem, akkor mindannyiunk felelőssége, hogy az igenek vagy a nemek lesznek többségben. Már most is gyakorolhatják az aktív részvételt a változásban. Látogassanak el a legnépszerűbb közösségi portálra és lájkolják a Hálapénz: hálát a betegtől, pénzt az államtól oldalunkat, vagy csak mondják el véleményüket.

 

– Talán úgy van, ahogy mondja. Bár ebben meghúzódik egy nagy adag bizalmatlanság és félelem is a rendszer irányában. A helyzet megváltoztatásához a társadalom támogatása-belátása is szükséges, mert nemcsak pénzkérdésről, hanem mentalitásról, társadalmi automatizmusokról is beszélünk. De visszatérve a kérdésemre: egy ilyen toleráns miliőben milyen válaszokra számítanak? Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Fenn kell tartani a témát a köztudatban és konkrét adatokkal kell alátámasztani, hogy a hálapénz rendszere mindenkinek rossz. Már azt is tudjuk: mind az adott összeg, mind pedig a „borítékot” adók száma csökken. A Szinapszissal végzett kutatásunk ezt egyértelműen bizonyítja. Ha igaz is lenne, hogy a társadalom ezt természetes közegként éli meg, akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az orvosok egy jelentős része már tiltakozik e rendszer ellen. Évi ezer fő fölött van az elvándoroltak száma, emellett létezik a természetes lemorzsolódás is. Vagyis a hálapénz rendszere egyértelműen nem működik, ez a rendszer így fenntarthatatlan. A kiszolgáltatottság érzése az orvosokat is mélyen érinti. Nem tudják tervezni a jövőjüket. Ha az esetleges népszavazás alapján az derül ki, hogy a társadalom meg akarja tartani a hálapénz rendszerét, akkor az az ő döntésük. Viszont ha rossz döntés születik, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. A fiatal orvosok és már több tapasztalt kolléga sem akar ebben a rendszerben élni és dolgozni, s megveszik a repülőjegyet.

– A Szinapszis azt is kihozta: a betegek nincsenek jó véleménnyel az orvosokról, mivel 85 százalékuk szerint a gyógyítóknak érdeke a rendszer fenntartása.
– A konkrét kérdés a „laikusok” irányába arra vonatkozott, hogy érdekében áll-e az orvosoknak a hálapénzrendszer megszüntetése. A többségi társadalom szerint az orvosoknak nem érdeke. A felmérésből kiderül, hogy az orvosok is elutasítják a hálapénz intézményét. Ez nagyon fontos attitűdbeli különbség. Fel kell világosítanunk az embereket, hogy ez a gyógyítóknak – orvosok, nővérek, tehát valamennyi dolgozóról szó van, mert ez egy komplex rendszer, ahol csapatban dolgozunk – sem jó helyzet. Nem az orvostársadalom az, aki ezt a rendszert életben akarja tartani. Aki ma Magyarországon dolgozik, nem tehet mást, mint elfogadja a hálapénzt. Azok is elmennek, akik viszonylag jól élnének a hálapénzes egészségügyben is, de nem kívánnak ebben a közegben mozogni. Fokozatos frusztrációt jelent az egészségügyi dolgozóknak, hogy tervezhetetlen a jövedelem, s így a személyes élet is bizonytalan. Mi történik, ha megbetegszik az orvos? Ha hitelt kell felvennie? Ha ez a frusztráció tetőfokára ér, az orvos elhagyja az országot. Ezen a folyamaton saját magam is végigmentem.

– Nem vitatom – sőt! –, hogy ez a bizonytalanságérzet és frusztráció felőrli a gyógyítókat. De evezzünk más vizekre: bárkivel beszéltem, valahogy mindenki kerülte azt a kérdést, hogy vajon feszül-e ellentét a fiatal orvosok és az idősebb generáció között.
– Tudom, mire akar kilyukadni. Nem kerüljük a témát. De nincsen erről egyértelmű tapasztalatom. Ha odajönne hozzám bárki, hogy nyomást gyakoroljon rám annak érdekében, hogy hagyjuk a témát, mást mondanék, egyértelműen megnevezném. Egy-két gáncsot érzek a saját életemben, de nem tudom, hogy ez a hálapénz elleni harcnak tudható-e be. Az orvostársadalom megosztása nem járható út. Sokszor szoktak hivatkozni velünk szemben a hippokratészi esküre. Sok minden nincs benne, amit belemagyaráznak, de az egyértelműen benne van, hogy tisztelni kell a tanítóinkat. Ez a kiindulási alap. El lehet képzelni, hogy létezik egy olyan szűk kör, amelyiknek a paraszolvencia rendszerének fenntartása érdekében áll. De a lebontása valójában az ő érdekük is lenne, hiszen magas minőségű munkát végeznek, s azt kell mondjam, hogy megérdemelnék – hivatalosan – a magas javadalmazást. De nem tudjuk valójában, hogy milyen összegekről van, vagy éppen nincsen szó. A jövő az, hogy mindenkit a teljesítménye alapján kell kezelni és megfizetni.

– Ez igaz. A saját tapasztalataim alapján is azt mondom, a rendszer tele van nagyszerű orvosokkal. De szokásom átlagemberekkel is beszélgetni. Az ő fejükben mégiscsak az van: a professzor úrnak ennyi és ennyi a tarifája. A minap mesélte valaki: amikor állapotos volt, találkozott egy hihetetlenül pofátlan nőgyógyásszal, aki „gondoljon nagy összegre”, „mélyen nyúljon a zsebébe” mondatokkal operált, ki se mondta az összeget. A folyosón szedte össze az infót: 200–400 ezer forintokról szólt a suttogás. Egyéb botrányokat most ne is soroljak. A betegekben ezek a történetek maradnak meg. Hiába mondom, hogy én magam is ismerek nagyszerű egészségügyi dolgozókat, akik az én szememben hősök, a rossz tapasztalatok égnek bele a társadalmi tudatba. Ehhez mit szól?
– Emiatt kell a hálapénz rendszerét megszüntetni, mert egy szűk kör – szakterülettől függetlenül – miatt a negatív megítélést kiterjesztik az egész orvostársadalomra. A betegek azt hiszik, hogy egy magas alapbér mellett – ami nem is annyira magas, csak nem tudják, hogy mennyi az annyi a számos félretájékoztatás miatt – még a „parát” is elvárják, sőt kikövetelik. Lassan már ott tartunk, hogy az orvosok pénzéhes, korrupt, gerinctelen embereknek tűnnek föl. S érzékeljük is, hogy mennyire vagyunk, vagy nem vagyunk megtisztelve a társadalom részéről. Nagyon fontos, hogy az orvosok köréből jöjjön az igény a változtatásra! Ha pedig támadás ér minket bizonyos körökből, kezelni fogjuk a helyzetet. Eddig csak támogató szavakat kaptunk. Ki kell lépni a kishitűség csapdájából és hinni kell a rendszer megváltoztathatóságában.

– Ha figyelembe vesszük a béremeléseket, az ösztöndíjakat, s azt, hogy a „parát” állítólag egy magasnak mondott bérezéssel lehet kiváltani, mi az az összeg, ami célra vezethetne? Mert az is tény, hogy 100-120 ezer forintból nagyon nehéz megélni, vegetálni persze lehet ennyiből.
– A jelenlegi nettó alapbér háromszorosa az az összeg, ami már hatásos lehet. Amikor a versenyszférában dolgozó emberek szembesülnek az orvosok bérezésével, elszörnyednek: ennyi pénzért döntötök emberek életéről? Ne feledjük el: hatalmas felelősség van az egészségügyi dolgozókon. Mert lehet, hogy nem tudnak minden döntésükkel életeket menteni, de egy rossz döntés emberéletet követelhet. Ezzel a tudattal kelünk és fekszünk, s közben ott lebeg a fejünk fölött Damoklész kardja is: ki tudod-e fizetni a számláid, meg tudsz-e élni? Százszázalékos koncentráció szükséges a munkában, de ez ebben a kiszolgáltató, megalázó és frusztráló közegben nehéz. Ezt érzik a betegek is, amikor bemennek egy-egy szakrendelésre. Ez persze az egészségügyi dolgozót nem jogosítja föl az udvariatlanságra. Itt nem divat az orvosok sztrájkja, egyfajta néma tiltakozás figyelhető meg: felállnak és elmennek.

– Egészségügyi szempontból nagyon siralmas a helyzet össztársadalmi szempontból. De nézzük a gyógyítókat: a doktorok, a nővérek hogyan viselik és élik meg ezt a problématömeget, a munkamennyiséget, a speciális nagyságú és minőségű felelősséget és a negatív megítélést? Milyen a hangulat és mik a legnagyobb veszélyek, amik rájuk leselkednek? Ha az is beteg, aki a gyógyításra esküdött föl, akkor tényleg le lehet kapcsolni a villanyt…
– A Magyar Orvosi Kamarának (MOK) volt egy felmérése a kiégéssel kapcsolatban. (Interjúnkat a burnout-szindrómáról itt olvashatja.) Ők nem a hálapénzre kérdeztek rá, hanem a „mellékhatásokat” vizsgálták az orvostársadalomra nézve. Kiégettek, frusztráltak. Az elvándorlás nem lassul, nem áll meg, még akkor sem, ha a számok néha mást láttatnak. Ott tartunk, hogy minden egyes orvos vagy nővér hiánya egy-egy osztályra nagyon komoly negatív hatással van.
Éger István MOK-elnök szerint figyelemre méltó adat, hogy az elkövetkező 1-2 évben a válaszadók 17 százaléka tervez külföldi munkavállalást, ami a teljes orvosi karra vetítve ötezernél is több doktor „elvesztését” jelentené. A 2013 tavaszán készített online kérdőíves felmérésből továbbá kiderült, hogy az orvosok jelentősen túlterheltek, hetente átlagban több mint tíz órát másodállásban dolgoznak, és további tizenöt órában vállalnak ügyeletet. Ezért közülük sokan gyorsan kiégnek, és nehezen egyeztethető össze a munka a családi élettel. A megkérdezettek számos krónikus betegség területén „rosszabbul állnak”, mint az átlag lakosság; az orvosok körében nagyobb arányú a magas vérnyomás vagy a daganatos megbetegedés, amelynek egyik kiváltó oka a stressz.

– Hallottam olyan véleményt, hogy rendszerváltásra van szükség az egészségügyön belül, mert tovább élnek a rossz struktúrák és beidegződések. Ön a rendszer részeként hogyan látja ezt?
– A hálapénzrendszer kialakulását az 50-es évekre tesszük, amikor is a politika tudatosan tartotta alacsonyan az egészségügyi dolgozók bérét. Az orvosok rendszerellenesnek lettek titulálva. Szeretnénk, ha a rendszerváltás után 23 évvel az egészségügyben is végbemenne egy szemlélet- és rendszerváltás. Vannak előremutató intézkedések. Épülnek új kórházi szárnyak. Voltak béremelések. A döntéshozó hálapénzmentes egészségügy víziója megmutatkozik a Markusovszky-ösztöndíjszerződésében, ahol a sikeresen pályázó rezidensnek már szerződésben kell vállalnia, hogy nem fogad el hálapénzt. A jó szándék apró morzsáit csipegetve mégsem értjük, hogy miért az egészségügyi dolgozókkal fizettetik meg a változás árát. Nővér és orvos nélkül a csillogó-villogó kórházak fabatkát sem érnek. A betegnek nem csak modern kórházra, hanem „hagyományos” jó szóra és ápolásra is szüksége van!

– Néhány napja aláírtak egy együttműködési megállapodást a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája és a Doktoranduszok Országos Szövetsége vezetőivel. Ez mire lesz jó?
– A hálapénzrendszer megszüntetése mellett a minőségbiztosítás a másik fő témánk. Az orvosképzésben a hálapénz és a minőségi oktatás tűz és víz, nem férnek meg egymás mellett. A minőségbiztosított képzésre minden hallgatónak megvan az igénye, ez az együttműködési megállapodás ezt fejezi ki. Ne feledjük el, hogy ez a három szervezet képviseli Magyarország jövő értelmiségét, a bázisát a tudásalapú társadalomnak. Hálapénzes kampányunk fontos része a többségi társadalom felvilágosítása a hálapénz mellékhatásairól. Ez az együttműködés segít eljutni több százezer hallgatóhoz és gyakorlatilag a családjaikhoz is egy kattintással. Fontos, hogy mindenki tisztában legyen az előnyökkel és hátrányokkal. Olyan ez, mint egy műtét: az orvos felvilágosítja a beteget a kockázatokról és a beteg dönt.

Forrás: http://mno.hu/belfold/halapenz-rendszervaltasra-van-szukseg-az-egeszsegugyben-1192716

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Positive Personal Growth Following Breast Cancer Diagnosis

Although being diagnosed with breast cancer is usually an extremely stressful experience for most women, a new study by researchers at Wake Forest Baptist Medical Center has found that there also can be unexpected benefits.

“Many women who have breast cancer often experience distress but sometimes are surprised that they also may experience a variety of positive outcomes following diagnosis,” said Suzanne Danhauer, Ph.D., associate professor of public health sciences at Wake Forest Baptist and lead author of the study.
The study, which is published in the current online edition of the journal Psycho-Oncology, examined change in post-traumatic growth (PTG) over two years in 653 women. PTG is defined as the positive psychological change experienced as a result of a struggle with highly challenging life circumstances. Commonly reported aspects of PTG include enhanced interpersonal relationships, increased appreciation for life, a sense of increased personal strength, greater spirituality and changes in life priorities or goals.
Participants completed surveys within eight months of diagnosis and also six, 12 and 18 months after that. The survey results were assessed using the Post-Traumatic Growth Inventory (PTGI), an instrument for assessing positive outcomes reported by persons who have experienced highly stressful or traumatic events.
According to the researchers, total PTGI scores increased over time mostly within the first few months following diagnosis. Greater PTGI scores were associated with education level, longer time since diagnosis, greater baseline level of illness intrusiveness and increases in social support, spirituality, use of active-adaptive coping strategies and mental health.
“Our findings suggest that there are women who see a variety of positive changes during and after breast cancer treatment,” Danhauer said. “Our study showed just how common it is for women to talk about the good things that have happened in their lives because of this illness, and it doesn’t seem to be related to how optimistic a person is or not.”
The study also showed that an increased amount of social support was associated with more post-traumatic growth in these women.
“Increased resources clearly help patients process what they are dealing with and feel supported, rather than feeling like they can’t talk about their illness,” Danhauer said. “For doctors and other health care providers, being open to hearing about what their patients are experiencing, including distress and unexpected positive outcomes, can be very beneficial.”

Journal Reference:
Suzanne C. Danhauer, L. Douglas Case, Richard Tedeschi, Greg Russell, Tanya Vishnevsky, Kelli Triplett, Edward H. Ip, Nancy E. Avis. Predictors of posttraumatic growth in women with breast cancer. Psycho-Oncology, 2013; DOI: 10.1002/pon.3298

 

Forrás: http://www.sciencedaily.com/releases/2013/10/131025155208.htm?utm_source=feedburner&utm_medium=email&utm_campaign=Feed%3A+sciencedaily%2Ftop_news+%28ScienceDaily%3A+Top+News%29

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Veszteségek a családban: dr. Balogh Klára írása a gyermekek gyászáról

 

dr. Balogh Klára: Az egyén gyásza a család rendszerében

A gyásszal foglalkozó szakirodalomban a szerzők gyakran hangsúlyozzák, hogy a gyász mindig egyéni. Ez az egyéni gyász azonban egy adott szocio-kulturális közegben élő család vertikális és horizontális időtengelyének metszéspontjában zajlik. A családi rendszer és az egyén gyásza kölcsönösen hat egymásra.
Eddigi egyéni és családi pszichoterápiás gyakorlatomban előforduló esetek retrospektív vizsgálatával a következő kérdésekre kerestem a választ:
1. Miből adódik az ugyanabban a családban élő családtagok gyászának különbözősége?
2. Hogyan támogathatja vagy akadályozhatja a családi rendszer az egyén gyászmunkáját?
3. Mire jó a patológiás gyász, mint tünet, a rendszernek, az egyénnek?
4. Hogyan segíthet a rendszerszemléletű terápia abban, hogy az egyes családtagok megélhessék egyéni gyászukat a családban?

1. Miből adódik az ugyan azon családban élő családtagok gyászának különbözősége?

A családi és az egyéni gyásznak különböző szakaszai vannak:

Családi Egyéni

Szimbiózis Sokk, tagadás
A családi egyensúly felborulása Felszakadó érzelmek
Megküzdési kísérlet a régi szabályokkal, szerepekkel Keresés, elválás
Újraszerveződés Új viszonyok kialakítása
Új egyensúly létrejötte Belenyugvás
Belenyugvás

Nagyon nehéz koordinálni a különböző családtagok személyes gyászának és a családi gyásznak a szakaszait. A gyász ráadásul nem egy longitudinális folyamat; mind az egyén, mind a család elakadhat egy-egy fázisban, átugorhat bizonyos fázisokat, oda-vissza ingázhat egyes fázisok között, hullámozva a folyamatban, a folyamattal. Ezek a hullámok interferálva egymással hol hatalmas érzelmi cunamit hoznak létre, hol pedig új szabályokat, szerepeket szülnek, segítve az új egyensúlyt – hol meg kioltják egymást. A nagyapa halála után az egyik gyerek tartósan átkerül a nagyszülői házba, a nagyapa helyére. A család úgy tudja fenntartani a régi egyensúlyt, és ebben a fázisban fixálódni, hogy egy családtaggal helyettesíti az elhunytat. Így viszont a helyettesítő családtag gyászfolyamata, egyéni fejlődése elakad.

A gyász függ a veszteség tárgyától és formájától.
A veszteség lehet:

Valós Előrevetített
Anyagi, tárgyi Anyagi, tárgyi
Szimbolikus Szimbolikus

Egy négytagú családban a menedzser-típusú anya eladta a két lányuk beteg lovát, amíg lányok nyaralni voltak. Az anyának ez egy megoldandó feladat volt, a fiatalabbik lánynak pedig átmeneti szomorúságot okozó tárgyi veszteség; az idősebbik lánynak viszont a ló volt a legjobb barátja, és vele együtt elveszítette azt a helyet is, ahova el lehetett vonulnia, lecsendesedni. Vesztesége egyszerre tárgyi és szimbolikus. Mély depresszióban kialakult súlyos anorexiával „büntette” magát és a szüleit, elakadva az egyéni gyászában, és visszahúzta a családot a felborult egyensúly stádiumába.
Az előrevetített gyászban felkészülhetnek a családtagok a valós, reális veszteségre, elbúcsúzhatnak a súlyos beteg családtagtól, de ez esetleg megakadályozhatja, hogy a jelenben éljenek. Az anticipált gyász kettéoszthatja a családtagokat reménykedőkre és halálvárókra. Pl. ha az egyik családtag már úgy kezeli a beteg családtagot, mint aki nem él, az nem számol vele, hogy haragot vált ki a reménykedőből, és vitát, veszekedést szít a családban.
Az a családtag, aki ápolta az elhunytat, többek között az előrevetített gyászánál fogva, hamarabb átmegy az egyéni gyász szakaszain, míg egy távolabb élő családtag tovább maradhat a sokk, a tagadás, a felszakadó érzelmek fázisában, oda-vissza járkálva azokban. „De hát senki sem mondta nekem, hogy anya ilyen súlyos beteg! Miért engedtetek elutazni engem, ha ti tudtátok!?”, kérdezte egy húszas éveiben járó lány az édesanyja halála után apjától és testvéreitől. A családi gyász szimbiózisát, az „együtt vagyunk fájdalmunkban” fázisát feldúlta az egyéni gyászok különbözősége.

A gyász függ az életkortól és az egyéni életciklustól
Egy családban különböző életkorú, különböző életszakaszok feladatait teljesítő tagok élnek, ami befolyásolja egyéni gyászukat. A legnagyobb különbség a gyerekek és a felnőttek között van. A gyerekek gyásza egyrészt függ a szülők viselkedésétől, ők sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a családi gyászrendnek, szokásnak. Másrészt a gyerekek fantáziája, elképzelése a halálról, és az ebből adódó viselkedésük zavaró, nehezen érthető lehet a felnőttek számára.
A preverbális korú gyerekek érzékelik a családi egyensúly felborulását, az érzelmi és a működésbeli változásokat. Megváltozott magatartásuk reakció erre, és az esetleg őket ért konkrét veszteségre.
2-5 éves korú gyerekeket az animizmus jellemzi. Azt képzelik, hogy a halott tud mozogni, beszélni, gondolkodni, elmenni és visszajönni, azaz a halál irreverzibilis. Várják vissza az elhunytat. Ez a várakozás még erősebb, ha nem mondták meg nekik, hogy pl. a nagyi meghalt, és már nem a kórházban van. Korukból adódó kérdéseik feltéphetik a felnőttek gyógyuló sebeit.
Az 5-9 éves korú gyerekek halálképére a perszonifikáció a jellemző. Úgy képzelik, hogy a halál egy személy, aki elviszi az embereket valahova, de a csoda segíthet. Tehát a halál számukra is reverzibilis, visszafordítható. Az ő érzelmeik, indulataik, félelmeik erre a halálfigurára irányulnak, amelynek a képe függ a gyerek fantáziájától, család hitétől, a családban hallott történetektől, a látott filmektől.
9 éves kor felett a gyerekek elképzelése a halálról egyre közelebb kerül a valósághoz, tudják, hogy a halál irreverzibilis. Az ő gyászfolyamataik egyre jobban hasonlítanak a felnőttekéhez, de még mindig ki vannak téve a család szokásrendjének. Nagyon fontos, hogy gyakran a gyászoló szülőnek próbálnak segíteni, hogy „visszaállítsák” a biztonságot adó kötődésfigura egyensúlyát. Bele is ragadhatnak ebbe a vigasztaló, támogató szerepbe, és esetleg csak későbbi testi-lelki tüneteik jelzik az elmaradt gyászt.

Az egyéni életciklusváltás szintén befolyásolja a gyász folyamatát. Pl. egy kamaszkori identitáskrízis elmaradhat vagy eltolódhat egy személyes veszteség, családi gyász miatt, vagy fordítva, a gyász lesz miatta prolongált.

A nemi különbségek újabb különbségeket okozhatnak a családtagok gyászolásában.
A magyar tradicionális kultúrában megvan a férfiak és a nők szerepe. Vannak siratóasszonyok és sírásó férfiak. Vagyis a gyász emocionális része – siratás, vigasztalás – a nőkre tartozik, a technikai rész – sírásás, ügyintézés, fizikai munkában segítés – a férfiak feladata. Ezért a férfiak gyászának emocionális része eltolódhat, későbbi depresszió, alkoholizmus, testi betegség formájában jelentkezhet. „Így utólag átgondolva tényleg apám halála után kezdtem felrúgni az addigi erkölcsi értékrendemet, szétziláltam az életemet, és most itt vagyok cél és lassan család nélkül”, mondta egy negyvenes éveiben járó férfi apja halála után 5 évvel.

A halál előtti kapcsolat minősége meghatározhatja a gyász mélységét, formáját, hosszát, és az elakadás fázisát.
Egy kisajátító kapcsolat a hátramaradó házastársat életképtelenné teheti, évekre megnyújthatja a sokk fázisát, valamelyik gyereket terhelve a hátramaradó családtag gondozásával, életben tartásával.
A családi szerep természetesen meghatározza a családon belüli kapcsolat minőségét. Így a gyászunkat meghatározza, hogy az elhunytnak melyik szerepe volt hangsúlyos a számunkra. Egy fiatal férfi, aki egy balesetben halt meg, egyszerre volt anyjának szeretett fia, apjának a reménysége, támogatandó öccse a bátyjának, és molesztáló nagybácsija az unokahúgának. „A temetésen mindenki nagyon szomorú volt, kivéve én, bár nem mutattam. Sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy örültem, hogy ez a baleset megszabadított tőle”, mondta el életében először a terapeutának az unokahúg felnőttként, sok évvel a temetés után, válás-közeli állapotban.

A családi hierarchiában elfoglalt hely további különbségeket teremt.
Egy férfi, aki férjként elakadt a tagadás fázisában, és egy hónappal a felesége halála után hazavitt egy azonos nevű, hasonló alkatú, új asszonyt, családfőként megtiltotta a közel felnőtt gyerekeinek, hogy sírjanak az anyjuk miatt, vagy szomorkodjanak első, árva karácsonyukon.

A családi gyászrend meghatározza, hogy ki a fő gyászoló a családban.
Falusi közösségekben még most is elvárás, hogy a közvetlen hozzátartozó, a főgyászoló, pl. a feleség egy évig hordjon fekete ruhát, távolabbi rokon fél évig, illetve 1 hónapig. „Tíz éves voltam, mikor az apám meghalt. Emlékszem a temetésére, ahol mindenki anyámat sajnálta: hogy fog felnevelni két fiút egyedül; de engem senki sem kérdezett meg, hogy szegény kisfiú, te hogy tudsz felnőni apa nélkül”, mondta egy 25 éves fiatalember, akinek a gyászával nem foglakozott a család.
Ő legalább magában haragudott erre a veszteségét figyelmen kívül hagyó gyászrendre, de egy hasonló korú, pszichózis szélén álló, 20 éves lány, pityergő anyját simogatva mondta: „Szegény anya anyukája meghalt, mikor én egy éves voltam.” A családban 20 éve a lány anyja volt a főgyászoló, miközben figyelmen kívül hagyták, hogy a lányának emiatt nem volt anyja, nem volt nagyanyja, nem volt saját bánata, öröme.

A család, a családtagok hite, vallása tovább színezi a különbségeket.
Fontos, hogy melyik származási család hite kap érvényességet a gyász során. Megengedheti-e valamelyik családtag, hogy szomorú legyen abban a családban, amelynek a hite szerint a halál belépőjegy az örök boldogságba, vagy szabad-e hinni valakinek a mennyországban, ha az apa szerint a halál nem más, mint az anyag átalakulása. „Mi járunk ugyan templomba, de a férjem megtiltotta, hogy a gyerekeket becsapjam bármiféle mennyországgal”, mondta egy anya, akinek a 7 éves fia az apai nagymama váratlan halála óta nem mer elaludni halálfélelme miatt. „Mindenkinek meg kell egyszer halni, majd a férgek megesznek és kész”, kommentálta az apa az eseményt.

Családi rituálék, szokások határozzák meg, hogy kinek mi a feladata, szerepe a temetés előtt, alatt és után; kiviszik-e a gyerekeket a temetésre, vagy valaki vigyáz otthon rájuk. „Az apám mindig azt mondta, hogy az élőknek élni kell, nem a temetőbe járkálni. Így aztán én se szoktam kimenni, meg a gyerekeket sem viszem”, mondta egy apa.
A szokás mögött persze különböző családi dinamika húzódhat meg. Egy 8 éves kislányt, akit amiatt hoztak terápiába, hogy az új tanévben szinte hajtott a fekete pontokra, nem vittek el az imádott nagymama temetésére, nehogy az megzavarja a lelkét. A háttérben kiderült, hogy a szülők már korábban is féltették a „furcsa” nagymama befolyásától a kislányt, az anya nem szerette az anyósát, nem tartotta fontosnak az egész temetést. A kislány gyászát a fekete pontok gyűjtésével fejezte ki. A terápiája pedig az volt, hogy két ülésen keresztül rajzolta a nagyi síremlékét, mialatt anyjával az anyós-meny konfliktusról beszéltünk.

2. Hogyan támogathatja vagy akadályozhatja a családi rendszer az egyén gyászmunkáját? Milyen tényezők befolyásolják azt?

A veszteség okozta krízis nagysága
A család támogató vagy gátló hatása függ a veszteség okozta krízis nagyságától, attól, hogy mikor, hogyan tud újraszerveződni a családi rendszer.

Tudnak-e a felnőttek figyelni a gyerekek gyászára? Tudnak-e különbséget tenni a saját veszteségeik, érzéseik, és gyermekük veszteségei, érzései között? „Nem gondoltam, hogy a fiam emlékszik az apámra, alig volt négy éves, mikor meghalt. De ahogy Ön ajánlotta, kivittem a temetőbe az apám sírjához, ahol folyamatosan beszélt a nagyapjáról, a közös barkácsolásukról”, mondta az az apa, akinek családjában nem volt szokás a temetőbe menni, 4 évvel az apja temetése után.

A családi kommunikáció
A nyílt kommunikáció segíthet a családtagoknak, a családnak, hogy megéljék a gyász különböző szakaszait. Ha ki tudják fejezni az érzéseiket, tudják kezelni és elfogadni a többiekét, ha tudnak beszélni az elhunytról, ha el tudják fogadni a különböző kapcsolatokból eredő emlékeket, akkor segítik egymást, hogy eljussanak az elfogadásig, meg tudják tenni az utat a gyász szimbiózisától a differenciálódáson át az újraközeledésig, az életüknek egy új szakaszáig.

Családi életciklus
Ha a veszteség egybeesik egy családi életciklus-váltással, nehezebb egymásra figyelni, túl sok feladatot, változást kell menedzselni a családnak; elakadhat, vagy eltolódhat egy-egy családtag gyásza. Egy ötven év körüli, depressziós férfi sorolta a veszteségeit: „Megnősült a kedvenc fiam, ő elköltözött, anyósom pedig hozzánk. Meghalt az apám, és a halála után megromlott a kapcsolatom a húgommal és az anyámmal. Meghalt a legjobb barátom rákban. Egy éve bizonytalan, hogy a munkahelyem megmarad vagy sem. Volt egy átmeneti agyérgörcsöm, szörnyű volt megélni, hogy én is beteg lehetek. Elveszítettem a vágyamat minden iránt, de a legjobban az bánt, hogy a feleségem iránt is.” Szóval az üres fészekbe berepült az anyósa, mielőtt el tudta volna gyászolni a fiát, az apját, a legjobb barátját. A saját és a származási családja nem tudott neki segíteni, el voltak foglalva a saját feladataikkal, gyászukkal, és ráadásul még a férfi szociális háttere is megingott.

Hol, melyik szakaszban akadt el a családi gyász?
Nagyon nehéz egy családtagnak túljutva a saját gyászán, új kapcsolatot teremteni, ha a családi gyász elakadt a gyász szimbiózisában. Egy nyolc éves kislány fejfájásos tünete mögött a következő történet bontakozott ki: az apja halála után az anyai dédnagymama hozzájuk költözött, és hosszú éveken át egy szobában aludt a dédi, az anya, a nővére és ő. Mindenki védte őt és egymást ebben a fészek-melegben. Ám hat évvel a férje halála után az édesanya, keresztüljutva az ő személyes gyászán, talált egy új partnert, aki hozzájuk költözött a saját két fiával, a dédi pedig visszaköltözött a házába. A kislány meleg, óvó fészke hirtelen négy, eleven gyerek szobájává vált. Amikor az iskolában fájt a feje, az édesanyja érte ment, ágyba fektette, vigyázott rá, a dédi meglátogatta, és a 10 éves nővére óvta, vigasztalta. A fejfájás, mint tünet segített visszamenni a családnak a gyász szimbiózisába, fészek-melegébe, egy kicsit újra összebújni az új családtagok nélkül. Ugyanakkor bűntudatot keltett az anyában az új kapcsolata miatt, akadályozta a felszabadult újrakezdés szakaszát.

3. Mire jó a patológiás gyász, mint tünet a rendszernek, az egyénnek?
Ha a családi rendszer egyensúlya már a veszteség előtt is patológiás, tünettel fenntartott volt, akkor nagy a valószínűsége, hogy a veszteség után is „szükségük lesz” egy tünetre, ami lehet valamelyik családtag patológiás gyásza. „Tíz évig gondoztam az anyámat, és nem tudtam elmenni, dolgozni. A halála után a hat éves lányom elkezdett dadogni”, mondta egy negyvenes éveiben járó asszony. A család alkalmazkodott az ő anyja betegségéhez. A férje lett az egyedüli kenyérkereső, ő otthon maradt, gondozta az anyját, nevelte az akkor 6 éves fiukat. Aztán szült még egy gyereket, hogy továbbra is otthon tudjon maradni, és kapjanak egy kevés támogatást az államtól. Ez a gyerek lett most az indexpáciens. „Ugye nem mehet iskolába, ha így dadog? Muszáj lesz vele otthon maradnom, ugye?” Ebben a családban bemerevedett a családi struktúra a krónikus beteg hosszas ápolása során. Az új tünet segített elhalasztani a veszteség utáni változást. A megingott egyensúly krízisében a régi szerepekkel, szabályokkal próbálkoztak újra.
Az egyén és a család elakadt gyásza kölcsönösen fenntarthatják egymást. Váratlan veszteség váratlan időben gyakrabban okozhat patológiás gyászt, patológiás családi struktúrát.
Egy külföldön, autóbalesetben meghalt családfő egy irányítandó feleséget és két fiút (15 és 9 éveseket) hagyott árván. A fiatalabb fiú szellemi teljesítményének elmaradása miatt kértek segítséget 4 évvel később.

A tünethordozó, ekkor már 13 éves fiú viselkedése, testalkata 9 évesnek felelt meg; testi, szellemi lemaradása jelezte, hogy megállt számára az idő a szörnyű hír hallatán. A 20 éves bátyja viszont hatalmasra növesztette magát, hogy elbírja az apja volt feladatait: támogatta anyját, nevelte az öccsét, építette a házukat, kezelte a kártérítésként kapott pénzt. Egyéni gyászukban ingáztak a tagadás és a feltörő érzelmek stádiuma között, haragjuk egymás ellen irányult, de nem tudtak beszélni az elveszített férjről, apáról. Családként pedig a régi szabályokkal, szerepekkel való megküzdés stádiumában küszködtek, ami támogatta a tagadás fenntartását, korlátozta a fájdalom átélését, de megállította egyéni fejlődésüket. A fiatalabb fiú tünete hozta őket terápiába, ahol megrendezett rituálé keretében elbúcsúztak a férjtől, a szülőtárstól, az apától. Először a tünethordozó páciens testi változása jelezte, hogy beindult a fejlődés, az érés: a duci, aszexuális kisfiúból másodlagos nemi jeleket hordozó kamasz lett. Látható ereje és az anya nagyobb felelősség vállalása levett a báty terheiből, aki felszabadult vegyértékeivel udvarolni kezdett.

4. Hogyan segíthet a rendszerszemléletű terápia abban, hogy az egyes családtagok megélhessék egyéni gyászukat a családban?

A családterápia célja:
• Megismerni a család gyászolási mintázatát: rituálék, szokások.
• Megismerni a veszteség előtti viszonyokat, történeteket, hierarchiát, szabályokat.
• Megismerni a család és az egyén hitét, vallásosságát, oldani annak merevségét.

„Tudod, az emberek nem tudják, hogy mi történik a halál után, ezért különböző történeteket találnak ki. Van, aki abban hisz, hogy a lelkünk a mennyországba kerül, van, aki azt gondolja, mint apa, hogy elporladunk és kész; van, aki azt gondolja, hogy újraszületünk. Megkérem a szüleidet, hogy meséljenek neked erről, vagy ha ismernek más halál utáni történetet, akkor azokat is mondják el. Te meg válaszd ki, amelyik a legjobban tetszik neked”, mondtam a halálfélelemmel, alvászavarral küszködő kisfiúnak a szülei előtt. Ő az újraszületést választotta, mert akkor kinyithatja a szemét újra, és nem fél elaludni, meg a nagyi is újjászülethet, és anya is, ha váratlanul meghalna.
• Megérteni a patológiás gyász hozadékát, és segíteni a tünet nélküli egyensúly kialakítását.
• Feltárni az erőforrásokat.
• Segíteni a családi adófőkönyv rendezését.
• Segíteni az elmaradt rituálék megrendezését.
• Megérteni és elismerni a különböző egyéni gyász jogosságát.
„Rendben van, hogy Ön még a halála után is utálja az anyósát. Ön tudja, milyen volt a kapcsolatuk. A lánya viszont hiányolhatja a nagymamáját, akit nagyon szeretett, mert az egy másik kapcsolat. Mások más oldalát ismerték meg ugyanannak az embernek”, mondtam egy kamasz lány szuicid kísérlete utáni családterápián a lány anyjának.
A válási veszteségek is különbözőek. „Édesanyátok gyásza a válás után valószínű hosszabb lesz, mint a tietek, mert ő végképp elveszítette a férjét, míg ti ritkábban ugyan, de rendszeresen találkozhattok édesapátokkal. Az anya gyakori sírása még normális és jogos, éppúgy, mint a ti örömötök a találkozások során” – ezzel próbáltam érvényességet szerezni mind a két érzelemnek a családban, és csökkenteni a kamaszkoron épp túleső gyerekek félelmét, hogy anyjukat is elveszíthetik egy mély depresszióban.

• Segíteni a gyász szimbiózisa után a differenciálódást, hogy az egyén megélhesse saját gyászát a családban.
• Segíteni a család működőképességének megőrzését.
A terápiás eszközök megválasztása függ a család, a családtagok korától, az elakadás stádiumától, a képességektől, viselkedéstől, a terapeuta stílusától, korától, tapasztalatától. Az a fontos, hogy ezek az eszközök segítsenek a családnak és a tagjainak keresztülmenni a gyász szakaszain, hogy érettebben tudjanak hozzáfogni saját maguk és a család újraszervezéséhez, új szabályok alkotásához, új, a személyes fejlődésüket segítő szerepek felvételéhez.

Dr. Balogh Klára
Debrecen

(A cikk a 2005 januárjában tartott MPT Jubileumi Nagygyűlésen és a Napfogyatkozás Egyesület által 2007 júniusában megrendezett „Összetartozás és hiány. Veszteségek a családban” című konferencián tartott előadás anyagából készült.)

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Molnár Edit és munkatársai: a gyermekkori daganatos betegségből felgyógyultak kognitív sémáiról

és  nálunk mikor ünnepeljük a sikeres túlélőket?

 

Forrás: Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 14(2013) 3:231-257

 

A javuló orvosi ellátás, a túlélési arányok növekedése ellenére a rákbetegség bekövetkezése és kezelése okozta lelki trauma következményei az érintettek egy csoportjánál a kezelések befejezését követően is éveken keresztül fentmaradhatnak. Ez befolyásolhatja a mindennapi alkalmazkodást és az emberi kapcsolatok alakulását bizonyos sikeres túlélők esetében, hozzáteszem (RÁ) a gyógyulási folyamatban szintén küzdelmet folytató hozzátartozókét is.

Elméleti háttér: Molnár Edit, is munkatársai, Feldman Ádám, Nagy László, Szűcs Rozűlia, Tiringer István, Unoka Zsolt, Molnár Dénes, Kállai János (Pécs, Budapest) hipotézise alapján a megterhelő életeseményekre adott reakciókat, a hosszabb távú pszichoszociális  a támogató társas környezeten túl nagymértékben befolyásolja  a gyermek életkora és kognitív érettsége. A vizsgált, gyermekkori onkológiai betegséget túlélő felnőttek száma 59, a kontrollcsoport 53, gyermekkori krónikus betegségben nem szenvedő, a túlélőkhöz hasonló életkorú felnőttből állt.

Módszerek: kognitív séma, megküzdési mód, társkapcsolati szorongás, depresszió, Young féle séma kérdőív, Neveltetésem Emlékei Kérdőív, Közvetlen Kapcsolatok Élményei kérdőív, Megküzdési Kérdőív, Kórházi Szorongás és Depresszió Skála, Poszttraumás Stressz Skála.

Eredmények:  a 8 évesnél idősebb korban diagnosztizált felnőtt túlélők és egészséges kontrollszemélyekmközött sem a nők, sem a férfiak vonatkozásában nincs a vizsgált paraméterekben különbség.

A 8 évesnél fiatalabb korban kezelt felnőtt nők gyakrabban folyamodnak  passzív megküzdési stratégiához, továbbá olyan maladaptív sémák alkalmazásához, mint a fokozott szeparációs érzés, korlátozott autonómia, függőség és aggodalmaskodás.

Következtetés: a kora gyermekkorban onkológiai betegségben szenvedő lányok esetén a pszichoszociális ellátottsága nagyon fontos, különösen a felnőttkori kapcsolat problémák megelőzésére való tekintettel. A későbbi gondozás folyamán fokozott figyelmet kell fordítani a problémamegoldás aktív formáinak támogatására, az elszakítottságérzés csillapítására, az autonómia érzés erősítésére, a független motivációkból származó cselekedetek támogatására és az aggodalmaskodás enyhítésére. Kiemelt segítő helyzetben vannak az anyák (a hospitalizáció alatt ők töltenek legtöbb időt a megbetegedett gyermekkel). A meleg, empatikus szülői bánásmód, a világba vetett bizalom leképződéseként még fiatalabb korban elszenvedett betegség esetén is a torzult érzelmek elleni munkában facilitáló erőként lehet jelen, még a megfelelő kognitív érettség hiányában is. A biztonságos kötődésen alapuló, empatikus, barátságos szülői környezet nehéz élethelyzetben is biztatja a gyermeket érzései kifejezésére, bátorítja, hogy olykor negatív gondolatai is helyénvalók, mely később támogató erőként lehet jelen egy koherens betegségtörténet megalkotásában.

Újra és újra hangsúlyoznunk kell a célzott pszichoszociális és pszichoterápiás intervenciók személyre szabott megvalósítását a daganatos betegségen átesett (vagy szenvedő – kieg. RÁ)  gyermekek  (serdülők, felnőttek – kieg. RÁ) esetében

Gratulálunk a szerzők témaválasztásához, munkájához, és reméljük, minél több gyermekkori daganatos betegséggel küzdő beteg kezelőihez és hozzátartozóihoz eljut a kutatási eredmény!

 

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

A depresszió nem rizikó faktor a daganatos betegség kialakulásában

The American Journal of Epidemiology c. tudományos folyóiratban arról olvashatunk, hogy nagyszámú vizsgált személy kutatási adatai alapján a depresszió nem növeli szignifikánsan a daganatos betegség kialakulásának kockázatát.

De ha valakinél megállapítják a rákbetegséget, akkor a diagnózis közlés után 6-8 héttel (alkalmazkodási szakasz) már nem “indokolt” a depresszív tünetek jelenléte. Ha pszichológiai/pszichiátriai vizsgálattal megállapítható a depresszió, illetve a fokozott szorongás, akkor feltétlenül érdemes szakembert felkeresni. Ugyanis a nem diagnosztizált, nem kezelt hangulatzavar negatív hatással van a gyógyulási folyamatra.

10 évig dolgoztam a Nyéki úti pszichiátriai osztályon, ahol több szakember kimondottan foglalkozott a depresszióval küzdő betegek kivizsgálásával és gyógykezelésével. Egy évtized alatt nem tapasztaltam, hogy bármelyik depressziós betegnél kialakult volna rákbetegség is.

Onkológiai tapasztalataim alapján a kivizsgálással egyidőben célszerű pszichoszociális szűrésben is részt venni (“belső portré”) az esetleges hangulatzavar megállapítása érdekében. Sajnos kevés helyen dolgozik onkológiai szempontból is képzett mentálhigiénés szakember, de azért megtalálhatók Budapesten is, vidéken is a gyakorlati tapasztalattal rendelkező pszichológusok és pszichiáterek. Indokolt esetben érdemes felkeresni őket!

Eredeti hír:

http://www.sciencedaily.com/releases/2013/10/131001105104.htm?utm_source=feedburner&utm_medium=email&utm_campaign=Feed%3A+sciencedaily%2Ftop_news%2Ftop_health+%28ScienceDaily%3A+Top+News+–+Top+Health%29

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Az első terhesség előtti rendszeres alkoholfogyasztás is okolható a későbbi emlőrák kialakulásáért!

 

Amerikai tudósok valószínűnek tartják, hogy az első terhesség előtti rendszeres alkoholfogyasztás növeli a emlőrák kockázatát.

Korábbi kutatások az alkohol és a emlőrák kapcsolatát idősebb életkorokban vizsgálták, illetve a serdülőkori ivás és a nem rákos melldaganatok összefüggését elemezték.   Nem kutatták azonban a nemi érés és az első terhesség közti időszak alkoholfogyasztása és a mellrák esetleges kapcsolatát – olvasható az amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet lapjában (Journal of the National Cancer Institute).

A St. Louis-i Washington Egyetem orvosi karának kutatói szerint ebben az időszakban (nemi érés bekövetkezte és az első terhesség közötti idő)  a mellszövet különösen érzékeny a rákkeltő anyagokra. A kutatók 91 005 olyan 25–44 éves ápolónőnő adatait elemezték, akik legalább egy teljes várandósságot kihordtak, és korábban nem volt daganatuk. 1989 és 2009 között követték őket nyomon, 1609-nél mellrák, 970-nél jóindulatú mellbetegség alakult ki a vizsgált időszakban.

Rendszeresen fogyasztott napi egy ital 13 százalékos emlőrák kockázat növelő

A résztvevők 20,4 százaléka számolt be a kérdőíven arról, hogy az első ciklusától az első terhességéig nem ivott, 3,8 százalékuk vallott be közepes vagy erős alkoholfogyasztást. Azt fedezték fel, hogy minél hosszabb a nemi éréstől az első terhességig tartó időszak, annál nagyobb az emlőrák kockázata. Ebben az időszakban átlagosan, rendszeresen napi egy ital – egy üveg sör, pohár bor vagy fél deciliter rövid ital – fogyasztása átlagosan 13 százalékkal növeli a mellrák kockázatát, és 15 százalékkal fokozza a valószínűségét annak, hogy a nő élete során jóindulatú emlőbetegség alakul ki. Noha az utóbbi nem rák, mégis előfordulása 500 százalékkal növeli az emlőrák kockázatát. „A szülők (más rokonok, barátnők, háziorvos, stb. – tartalomfelelős)  tanítsák meg a lányaiknak, hogyan függ össze az ivás és az emlőrák ebben az érzékeny időszakban”– hangoztatta Ying Liu, a tanulmány vezető szerzője.

A kutatók szerint további kutatások szükségesek annak érdekében, hogy megtudjuk, hogyan lehet ellensúlyozni az alkohol hatásait, ha a fiatal nő az ivás mellett dönt.

Korábbi tanulmányok alapján arról olvashatunk a szaklapokban, hogy a rostos táplálékok, és az optimális testmozgás végzése csökkenti a rák kockázatát.

Az emlőrák kialakulásának kockázatát a következő adatok elemzéséből számítják ki a bethesdai Országos Rákkutató Központ munkatársai: a nő életkora, gyermekei száma, első szülés ideje, étrendje, életmódja, testtömege, fogamzásgátlási módszere, esetleges hormonkezelés/ek.

Források: MTI, http://mno.hu/eletmod_egeszseg/az-alkohol-okolhato-a-mellrakert-1181309, The Daily Telegraph netes kiadása a PLOS Medicine című folyóirat

 

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Légy jelen! Ellenzem az utólagos hálapénzt!

Magyar Nemzet, Tisztelt Szerkesztőség! rovat  2012 július 13
Az orvosi fizetések valódi rendezésére van szükség, nem a segítségre szoruló betegek megsarcolására!

Orvosok rettegésben
Kiszámíthatatlan következményekkel járó változás történt az évtizedek óta létező, a társadalom tagjait mindig megosztó hálapénz történetben. 2012. július 1-től az új munka törvénykönyve alapján egyre több egészségügyi intézmény vezetője előzetes engedélyt adott munkatársainak a hálapénz utólagos elfogadására, egyúttal azt hangsúlyozták, hogy a borravaló előzetes elfogadása vagy kikövetelése bűncselekmény. Az utólagosan elfogadható hálapénz – az eddig tilos és titkolt cselekedet engedélyezése és beemelése a valóságunkba – azt sugallja, hogy nemcsak lehet, hanem kell is hálapénzt adni az egészségügyi dolgozóknak. Ez az üzenet alapjaiban torpedózza meg a winnicotti fogalommal élve “elég jó” orvos-beteg kapcsolat kiépítésének és fenntartásának még a lehetőségét is. Emberi méltóságunk megtartása és szakmánk tisztességének megőrzése érdekében fizetésünk valódi rendezésére van szükség, nem pedig a törékeny, segítségre szoruló emberek és családtagjaik megsarcolására.

Mint évtizedek óta az egészségügyben dolgozó – most már nyugdíjas – pszichológus, pszichoanalitikus, most úgy érzem, meg kell szólalnom.

Ferenczi Sándor, a világhírű pszichoanalitikus már a múlt század elején kifejtette, hogy bármely beteg és gyógyítója közötti kapcsolat eredendően érzelmi kapcsolat, ami a gyógyító hatás elengedhetetlen és igen fontos tényezője. Az 50-es években a nem kevésbé elismert Bálint Mihály pszichoanalitikus már egyenesen az orvosról, mint gyógyszerről beszélt. Napjainkra a pszichoterapeuták kidolgozták a gyógyító munka egyik legfontosabb bázisát és hatótényezőjét, az őszinte kapcsolaton alapuló együttműködést orvos és betege között. Itt az ideje, hogy az egyre betegebb dolgozókkal működő egészségügy teljes területére kiterjesszük a pszichiátria, pszichológia területén elfogadott és elterjedt fogalmakat és módszereket, természetesen az adott osztály feladatihoz igazítva azokat. A teljesség igénye nélkül két sajátos tényezőről szeretnék szót ejteni: az orvos-beteg kapcsolatot elvben továbbfejlesztő kommunikációs tréningről és az orvos-beteg együttműködésre vonatkozó szerződésről.

A kommunikációs tréningek elterjedőben vannak, és többé-kevésbé támogatottak az egészségügyben is. Csakhogy többet árt, mint használ az orvos és a beteg közötti kommunikáció fejlesztése az őszinte és valóban egyenrangú kapcsolat bázisa nélkül. A hálapénz rombolja a légkört, eltünteti az egyenrangúságot. Tovább rontja a helyzetet, hogy az érintettek (beteg, hozzátartozói, szakemberek9 kaphatnak ugyan lelki segítséget, de a klinikai pszichológus/pszichiáter státuszok elenyésző száma miatt a rászorulók töredéke jut csak megfelelő lelki és szociális támogatáshoz. Az orvosok az empátiájukat fejleszteni kívánó kommunikációs gyakorlatok elvégzése után a szükséges szupervíziós támogatás hiányában még kiégettebbé válhatnak, mint amilyenek korábban voltak. Ez a váratlan, de nem meglepő folyamatot kutatások is igazolják. Hogyan is tudna a napról napra többet dolgozó egészségügyi szakember „büntetlenül” nyitottabban és empatikusabban foglalkozni a betegeivel? Az orvos nem automata! Hiába mutattuk kikutatókkal együtt, hogy a testi betegek is együttműködőbbek, és még inkább kitartanak az alkalmazott orvosi terápiákban, ha önkéntes alapon megkapják a szükséges lelki és kapcsolati támogatást, ha nincs megfelelő képzettségű és számú szakember az egészségügyben?

Az együttműködési szerződés az orvos és a páciense között közismert a pszichoterápia világában, de az egészségügy más területein is szükség lenne a bevezetésére. Egy ilyen szerződésben azt kell rögzíteni, hogy mi a diagnózis, mi az alkalmazható terápia célja és formája, és meg kell állapodni az együttműködés feltételeiben: például a fizikai-időbeli körülményekről, technikai kérdésekről. A megbeszélést az őszinteségre és bizalomra kell építeni, ami később a gyógyító kapcsolatra is kiterjed. A gyógyítás körülményeiről és folyamatáról az orvos és a multidiszciplináris csapat tagjai gondoskodnak a minél hatékonyabb gyógyulás érdekében, amelyben természetesen a páciens és hozzátartozói is aktívak. Ebbe a szerződésbe az utólagos hálapénz érthetően nem illik bele.

Az egészségügy mai helyzetében a fentiekben említetteket minimális feltételként kellene alkalmazni. Ezzel jelentősen lehetne csökkenteni mind az egészségügyi dolgozók, mind a páciensek, mind a hozzátartozók egyre elviselhetetlenebb kiszolgáltatottságát. Mi egy hajóban evezünk!

Dr. Riskó Ágnes

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Megelőző emlő eltávolítás BRCA1 mutáns gén esetén

 

 

Angelina Jolie levele nyomán készült írás az Origo mai számában (http://www.nytimes.com/2013/05/14/opinion/my-medical-choice.html?_r=1&

Időzített bomba az Angelina Jolie által is hordozott genetikai hiba, amely a magyar nőknél is jelentősen megnöveli az emlő- és petefészekrák kockázatát, ráadásul egyre fiatalabb korban alakul ki emiatt daganat. Ezért itthon is egyre többen kérik a megelőző jellegű melleltávolítást, például olyan, még nem beteg családanyák, akik szeretnék felnevelni a gyerekeiket. Az Egyesült Államokban azonban sokan úgy is a drasztikus beavatkozás mellett döntenek, hogy az orvosilag nem feltétlenül indokolt.

“A BRCA1 gén mutáns változatát hordozom, ami jelentősen megnöveli az emlő- és petefészekrák-kockázatomat. Az orvosaim becslése szerint 87 százalék annak az esélye, hogy emlődaganat alakul ki életem során, míg a petefészekrák-kockázatom 50 százalék” – írta Angelina Jolie aNew York Timesnapilapnak küldöttlevelében. Az amerikai színésznő, akinek édesanyja csaknem tíz évig küzdött a rákkal, és 56 évesen hunyt el, a magas kockázat miatt egy megelőző műtét mellett döntött, és eltávolíttatta a melleit.

Ritka, de agresszív

Az emlőrákos eseteknek csak töredéke – 5-7 százaléka – alakul ki örökletes hajlam miatt, vagyis azért, mert valaki az anyjától vagy az apjától hibás, azaz mutáns gént örökölt. (A többi emlőrák is genetikai hibák miatt fejlődik ki, de ezeket a hibákat az élete során szedi össze a beteg.) Az örökletes emlőrák hátterében aBRCA1 és a BRCA2 jelű gének mutáns változataiállnak. Ha valaki ezek egyikét örökli, annál a betegség kialakulásának átlagos valószínűsége 65 százalék (mutációt nem hordozók esetében az emlőrák átlagosan 8 százalékos eséllyel alakul ki). Még magasabb a kockázat, ha egyéb kockázatnövelő faktorok is jelen vannak, mint például az alkoholfogyasztás, dohányzás, korai menstruáció, kevés mozgás, elhízás, vagy a túl sok zsír fogyasztása.

Az örökletes emlőrák ráadásul korábban alakul ki, mint az egyéb típusú emlőrákok. Az örökletes esetek 50 százaléka már 41 éves kor előtt megjelenik.

A BRCA1 és a BRCA2 gének hibás változatai az emlőrák mellett a petefészekrák kockázatát is megnövelik (a petefészekrákos esetek 11 százaléka alakul ki miattuk). A BRCA-mutáció jelenlétében a petefészekrák kockázata 27-44 százalék, míg mutáció nélkül 2 százalék.

Ki hordozhatja a hibás gént?

“Akinek a családjában 40 éves kora előtt volt melldaganattal diagnosztizált beteg, vagy volt emlőrákos férfi a családban, esetleg emlőrák és petefészekrák együttesen lépett fel valamely közeli rokonnál, ott nagyon-nagyon gyanús, hogy az illető is hordozza a mellrákra hajlamosító BRCA1 és BRCA2 jelű géneket” –nyilatkozta korábbanaz [origo]-nak dr. Nagykálnai Tamás klinikai onkológus.

“Az öröklés nemcsak anyai, hanem apai ágról is történhet, azaz az apa családjában is fel kell tárni az emlő- és petefészekrákos eseteket” – mondja dr. Dank Magdolna, aSemmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikájánakprofesszora.

Ha a BRCA1 vagy BRCA2 gének valamely mutációját igazolják egy daganatos betegnél, akkor a család összes tagjánál elvégzik a vizsgálatot, amit az OEP finanszíroz. Ennek során derül ki, vannak-e a családban nem beteg hordozók, azaz olyanok, akikben jelen van egy hibás génváltozat, de az még nem okozott problémát. A BRCA-mutáció pontos ismerete meghatározza, hogyan célszerű követni a génhiba hordozóinak állapotát, a betegeknél pedig a terápiát is befolyásolja (például a választható műtéteken vagy gyógyszereken keresztül).

Változó stratégia

Dr. Nagykálnai Tamás a géneket hordozó nőknek azttanácsolja, hogy szüljenek minél előbb, és aztán ajánlott lenne minél előbb “megszabadulniuk” emlőiktől, illetve petefészkeiktől. “Ezeknek a nőknek a szervezetében ugyanis ezek a szervek időzített bombaként ketyegnek” – fogalmazott a szakember.

Jelenleg azonban nem ez az általános szemlélet. A legtöbb szakember a szoros megfigyelést tartja a leginkább követendő stratégiának azoknál, akik nem betegek, de hordozzák a BRCA1 vagy BRCA2 gének valamely hibás változatát.

“Ez az onkológia egyik forrongó területe. Mi például a saját intézetünkben rutinszerűen nem javasoljuk a melleltávolítást. Ez ugyanis nagymértékű roncsolással, pszichés megterheléssel járó döntés, és nem látjuk igazoltnak, hogy a kockázatcsökkenés előnyei egyértelműen meghaladnák a beavatkozással járó egyéb károkat” – nyilatkozta az [origo]-nak dr. Bodoky György,Szent István és Szent László Kórház Onkológiai Centumánakvezető főorvosa. Ezért a szakember inkább a sűrűbb szűrést, ellenőrzést, utánkövetést javasolja a hibás gének hordozóinak, ami egy éven belül akár több emlő és kismedencei ultrahang-vizsgálatot is jelenthet. (Az utóbbira a hibás gének miatt megnövekedett petefészekrák-kockázat miatt van szükség.) “Azért sem javasoljuk rutinból a melleltávolítást, mert a kockázat így sem csökken le nullára, ráadásul a rekonstrukció során behelyezett implantátum mögött nehezebb a szűrővizsgálatokkal felfedni a daganatos elváltozásokat” – mondja Bodoky. Ráadásul a páciensek is sokszor idegenkednek a gondolattól, hogy emlőmirigyeik helyére egy szilikonbetét kerüljön.

Az elmúlt tizenöt évben Magyarországon kirívóan alacsony volt az olyan megelőző jellegű emlő- és petefészek-eltávolító műtétek száma, amelyeket mutáns BRCA-gének miatt végeztek el. Az utóbbi időben azonban egyre többen választják ezt a beavatkozást – mondta dr. Oláh Edit, azOrszágos Onkológiai Intézet Molekuláris Genetikai Osztályánakosztályvezetője az [origo]-nak.

“Az utóbbi időben szembesültünk azzal, hogy egyre fiatalabb korban alakulnak ki betegségek emiatt, így módosítani kell a stratégiánkat. Ez már folyamatban van, és az Országos Onkológiai Intézetben minden feltétel adott ahhoz, hogy személyre szabottan láthassuk el a nagy genetikai kockázatban élők gondozását” – mondja Oláh Edit, aki munkatársaival 15 éve, röviddel felfedezésük után kezdte vizsgálni ezeket a géneket. Az Országos Onkológiai Intézet ezzel az egyik legrégibb és legnagyobb ilyen centrumnak minősül Európában.

A szakember elmondta: főleg olyan családanyák választják a megelőző jellegű műtétet, akik már túl vannak a szülésen vagy szüléseken, és szeretnék felnevelni a gyerekeiket. A betegek egy része pedig azért dönt a beavatkozás mellett, hogy ne jelenjen meg más szervében egy újabb daganat. Ám mindig a hordozó vagy a beteg hozza meg a végső döntést, amihez az őt ellátó orvoscsoport minden információt megad.

 

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail