Mesterektől tanulva

Szakmai életút interjú Riskó Ágnessel a 2015. évi Ferenczi Sándor emlékéremmel való kitüntetése alkalmából

In: Lélekelemzés. 11. évf. 1. sz. 2016: 119-124

Tudnál-e mesélni arról, hogyan indult el benned a gondolat annak idején, hogy analitikust válassz? Valójában mi motivált téged arra, hogy elindulj ezen az úton, hogy végül analitikus legyél?

A pszichoanalízis jelentőségével serdülőkoromtól kezdve ismerkedtem meg, legelőször családi körben. A 60-as években az Eötvös gimnáziumban már volt pszichológia tantárgyunk, eléggé érdekes tudásanyaggal. Az egyik nagybátyám, dr. Koppány Kálmán rendőrkapitány, -aki a Sziklakórház parancsnoka volt 1939-1945 között- felhasználta Freud és Ferenczi tanulmányait is munkavégzése folyamán. Tőle kaptam ajándékba két analitikus könyvet még középiskolás koromban, s bár az írások mondanivalóját, jelentőségét még nem nagyon tudtam felfogni, azért ezek az írások “bogarat ültetettek a fülembe”. Egyetemi tanulmányaim idején nagy hatással volt rám anyám, R. Harkó Viola orvostörténész munkássága. 1974-ben ő volt a az első budapesti Ferenczi Sándor emlékkiállítás kezdeményező kurátora. E munkája kapcsán ismerkedett meg Felszeghy Ilona pszichoanalitikussal, akinél már nagymama – életkorában pszichoterápiás beszélgetéseket kezdett el. Ezek az inspiráló események döntő módon hozzájárultak ahhoz, hogy rögtön az egyetemista időszakom után elkezdtem saját – élmény terápiámat Székács Istvánnál. Valójában fel sem merült bennem, hogy más pszichoterápiás módszert válasszak, annyira egyértelművé vált számomra, hogy képződni, majd segíteni csak pszichoanalízissel lehet. Feltételeztem, később tapasztaltam is, hogy ha értő figyelmet kap az analitikusától az ember, akkor az emlékeket, élményeket képes újra átélni és elviselni az elkerülhetetlen konfrontációkat is. Azt hiszem, nem tudtam volna más hivatást ilyen szenvedélyesen tanulni, majd alkalmazni.

Sokan vannak a szakmában, akik érettebb fejjel jutnak el az elhatározáshoz, hogy hivatásukként a pszichoanalízist válasszák, s gyakran más tudományterületekről érkezve kezdik meg analitikus képzésüket, korábbi tudásukkal és tapasztalatukkal mélyítve tovább pszichoanalitikus gyakorlatukat. Neked sem volt egyenes a pályaíved, más utakról jutottál el ide. Hogyan szőtték és szövik át a kezdetek analitikusságodat?

Mint említettem, nagybátyám és anyám révén már serdülőkoromtól kezdve ízlelgethettem a pszichoanalízist. Nagybátyám egyik állítására például jól emlékszem: a bűnözők tudattalan motivációja a bűn elkövetésére csak a pszichoanalízis segítségével található meg.
Mivel családunk évtizedekig bent lakott abban a kórházban, ahol apám orvosként éppen dolgozott, az ún. testi betegek testi-lelki nehézségeiről már a reggelizőasztalunknál sokat hallottam. Környezetem tagjainak beteg-centrikus attitűdje „megfertőzött”, humánus beállítottságuk beleszivárgott sok mindenembe: az álmaimba, a tapasztalataimba, a terveimbe. De ezt olyan egyszerűen érdemes érteni: szó sem volt semmiféle pátoszról, vagy bennfentességről. Számomra az jött át, hogy a betegek embertársaink, akiknek segítése magától értetődő. Külön érdekesség, hogy meghatározó gyermekkori élményeimet egy spontán szerveződött, sajátos gyermekcsoport tagjaként élhettem át. Ugyanis a bentlakó kórházi dolgozók gyerekeiként csapatokat alkottunk, reggeltől estig együtt mozogtunk, játszottunk és meglepően sokat beszélgettünk. Ezek a költővé vált banda – tagunk, Kovács István kifejezésével élve „tündökletes” gyermekkori élmények nagyon hasznosak voltak és azok is maradtak számomra is. Természetesen én is orvos szerettem volna lenni. De nem vettek fel az orvosegyetemre, ezért dolgozni kezdtem. Onkológiai segédmunkaerőként, olyan mindenesként tapasztalhattam először, hogy például mi minden tartozhat a gyógytornász-beteg kapcsolatba. Szívesen vállalkoztam arra, hogy megtanulom ezt a hivatást, aminek oktatása a 60-as években még őrizte Madzsar Aliz mozdulatművész szellemiségét. Kezdő gyógytornászként, figyelve a betegek önzetlen tanításaira, – nem tornázni, hanem beszélgetni szeretnénk a testükről, a betegségükről, a balesetükről, a kapcsolataikról – hallgattam rájuk és elkezdtem pszichológiát tanulni az ELTE-n. Elég hamar meg tudtam fogalmazni magamban, hogy nem egy adott betegség felismerése és kezelése érdekel igazán, hanem bármely terápia tárgya, a beteg ember, a maga teljességében.
Az ELTE-n a 70-es években Kulcsár Zsuzsa óráinak hangulata és tartalma olyan volt, mint a friss levegő. Több tanárunkhoz hasonlóan ő is független volt a szocialista törekvésektől átitatott bölcsészettől. Izgalmas, kreatív és végtelen tudományos perspektívát mutatott személyiségpszichológia előadásaiban, amelyekben határozottan érezhető volt mély érdeklődése a pszichoanalízis iránt. Ilyen volt a kezdet, ami számomra komplex és hosszútávú hatásokat foglalt magába: a kórház, mint szabálytalan szetting és rejtélyes atmoszféra, a betegek testének, funkcionálásának speciális, a gyerekek által jól megfigyelhető eltérései, a betegek tiszta tanításai, egyes tanáraim nyitott és magas szintű tudás – igénye és átadása a mai napig megadják analitikus gondolkodásmódom, érzésvilágom gyökereit, táplálékát és alapvető keretét.

A spontán szerveződő gyerekcsapat élményéről a mester köré szerveződő tanítványcsapat jut eszembe, akikből később maguk is mesterek lettek. Hogy élted meg Székács tanár úr mellett a felnövekedésedet? És mi lett azzal a „gyerekcsapattal”?

E téma kapcsán először pár szót Székács Istvánról, hivatásom kialakulásának és fejlődésének állandó személyéről. Már az egyetem alatt biztossá váltam abban, hogy szükségem van önismeretem mélyítésére, de még inkább arra, hogy egyes élményeim feldolgozásához segítséget kapjak. Székács Istvánt ösztönös döntés alapján választottam analitikusomnak. Biztosan az is hatott elhatározásomra, hogy egy sokszínű csapat alakult és működött körülötte, a tanítványai, köztük több kollégám, évfolyamtársam, akiket pozitívan értékeltem. A szellemi pezsgéssel leírható Székács szemináriumok hatására sajátos emberi és szakmai kapcsolat erősödött meg közöttünk, többek között Fohn Mártával, Bódog Gyulával, Göncz Kingával, Pető Katalinnal, Veres Zsuzsával, Horánszky Kornéliával, Szilágyi Júliával, Szőke Györggyel, Stadienszky Évával, Lőrincz Zsuzsával, Komlósi Piroskával és Flaskay Gáborral. Ma már a legtöbben az Egyesület tagjai vagyunk. Személyes analízisem környezete is barátságos, kultúrával átitatott volt. Ez fontos volt nekem. Visszaemlékezve is érzem e tér szinte szakrális jellegét, szagát, színeit. A könyvek, a lemezek, a szobrok, a festmények, a különleges növények is megérintettek. Székács István tiszta, vidám tekintetű, erőteljes fizikumú férfi volt, akinek szellemi és érzelmi kisugárzása is azt üzente, hogy igen, megérkeztem, elfogadott vagyok! Megannyi élményt, érzelmi mélységeket, fájdalmakat, fontos felismeréseket éltem át újra és újonnan. Sokat gyötrődtem, hánykolódtam, de tudtunk elfogódottak lenni, olykor összenevetni is. Érkezéseimkor már a tanár úr pillantásából láttam, hogy minden órán újult erővel, tiszta lappal indulunk a munkában. Elképesztő lelki – érzelmi – szellemi folyamatban, tanulásban lehetett részem. Megkedveltük egymást. De nehéz dolga volt velem. Máig hálát érzek iránta.

Azt gondolom, hogy az ember a személyes analízisét átéli, tartalmazza, élethosszig merít belőle, de nemigen mesél róla. Mégis, vannak olyan pontok, történések, amelyek megosztása talán hasznos lehet mások számára. Négy év közös munka után azt mondta analitikusom, hogy ha nem tudná, hogy az a tervem, hogy továbbra is súlyos állapotú pszichiátriai betegekkel foglalkozom, meg lehetne fontolni az analízisem befejezését. De ennek még nem volt ott az ideje, maradtam, és maradnom is kellett további 4 évre! Majd amikor már második éve dolgoztam az Onkológiai Intézetben onkológiai team – tag pszichológusként, pszichoszomatikus tünetem alakult ki. Kollégáimmal beszélgettünk erről, és megfogadtam Komlósi Piroska javaslatát, hogy jelzésértékű a problémám, és a legjobban teszem, ha visszamegyek további szupervízió miatt Székács Istvánhoz. Beláttam, hogy fokozott testi viszontáttételi reakcióim, konténer funkcióm túlterhelődése miatt szakmai segítségre van szükségem. A Virág Teri adta elnevezéssel élve „intenzív szupervízió”-t kezdtem, ami nyolc évig tartott, és csak a tanár úr halála vetett véget közös munkánknak. Az intenzív szupervízióra (heti 2 óra, fekve) analitikusom is megfogalmazta saját motivációját: ha fiatalabb lenne, maga is rákbetegséggel küzdő emberekkel, az onkológiai élmények, történések pszichoanalitikai értelmezésével foglalkozna. Véleménye szerint a ”rákosztályokon” a betegség ma még sok esetben rossz prognózisa, sajátos tünetei, valamint az orvosi kezelések megterhelő hatásai miatt minden résztvevőnek – önkéntes alapon – lelki támogatásra lenne szüksége. Mindent igyekezett átadni, amit e területtel összefüggésben gondolt, tudott, érzett, hogy lehetőleg egészséges tudjak maradni, és megmaradni választott területemen. Ehhez fontos volt saját pályaválasztási motivációm analizálása is. Vajon miért keltették fel érdeklődésemet az akkoriban (90-es évek eleje) még gyógyíthatatlannak tartott rosszindulatú daganattal küzdő betegek? Miért tudok ragaszkodni a többek által Mengele kórházának elnevezett Onkológiai Intézethez? Nos, azért, mert 1946-ban, a háború után születtem. Úgy is mondhatom, hogy az anyatejjel szívtam magamba a pusztítás okozta szenvedések miatti bűntudatot. Analitikus munkám megerősítette, amit kezdetben alig tudtam megfogalmazni: a hozzám pszichoanalitikusan orientált pszichoterápiára jelentkező Holocaust túlélők és a következő generációk tagjainak bűntudata, kapcsolati/családi „működésének” sajátos zavara és az onkológiai betegeknél is tapasztalt zavarodottság, bűntudat bennem összetalálkozott, komplexen hatott, és aktív feldolgozást, valamint szublimációt kívánt. Folyamatosan szeretek és tudok dolgozni az előbb említett területeimen, annak ellenére, hogy sokszor kötéltáncot jártam és járok a családi tevékenységeim és az analitikus munkám újra és újra egyensúlyba hozása érdekében.

Az őszi pszichoanalitikus konferenciákon tartott előadásaid gyakran épülnek e téma köré, ahol szinte mindig előkerül Ferenczi valamelyik gondolata. Mintha törzsvendég lenne nálad, vagy éppen – mint Székács tanár úr esetében is – egy „végtelen történet” rajzolódna ki köztetek.

Nagyon jól megragadtad a „végtelen történet” kifejezéssel azt, amit jellemzőnek érzek a Ferenczi Sándor – Róheim Géza – Székács István pszichoanalitikusok közötti, teret és időt átívelő szellemi kapcsolatra, hiszen három generációt alkotnak; és amire a személyes analízisemben történő beszélgetések révén, mint a negyedik generáció tagja, kicsit ráláthattam. Csak kulcs – szavakat tudok mondani, hogy legalább megközelítőleg leírjam milyennek érzem úttörő elődeink hivatásunk gyakorlását is befolyásoló jellemzőit: nyitottság, kíváncsiság, szellemesség, ember-központúság, tárgyilagosság, előítélet mentesség, „vadság”, ami alatt elsősorban bátorságot értek.
Saját onkológiai munka – folyamatomra jellemző volt az „alulról felfelé” történő, nyugodt tempójú építkezés a tudomány e területein. Ugyanis kezdetben gyakorlatilag magányosan tapogatóztam, de egy év után lendületet adott Fleischmann Tamás onkológus meglátása: „a pszichológusoknak nem könnyű az onkológia területére rátalálni, nagyon nehéz megmaradni, de igen könnyű eltévedni!” Már az „A” kemoterápia onkológiai csapatának állandó tagjaként a nyitott, barátságos, kitartó megfigyelés volt analitikus tevékenységem megalapozásának fő módszere. Ezzel párhuzamosan történt egyfajta közös nyelv kialakítása a kollégákkal a sok – sok beszélgetés segítségével. Meglepett az onkológusok és a nővérek pszichológiai érdeklődése, tudása és érdeklődése a pszichoanalízis iránt. Már együtt kerestük azokat a jelenségeket, amelyek addig „sötétben” voltak, de hatottak, például a projektív identifikáció útján, és amelyekre addig nem lehettek megfelelő szavak. Megbeszéléseket folytattunk, tisztáztuk, megfogalmaztuk a szimptómákat, a folyamatokat. A „sötétben” zajló, erőteljes jelenségek éppen a meg nem nevezettségük miatt maradtak rejtve, így nem is lehettek lelki problémaként azonosíthatók, fel sem merülhetett szakszerű kezelésük. Ma már meg tudjuk nevezni és ezáltal egyre áttetszőbbé tudjuk tenni a rákbetegséggel küzdő emberek különös, nem egyszer félelmetes tárgyi-, testi-, érzelmi-, és élményvilágát a támogatás, a segítés érdekében. Sokszor úgy éreztem magam, mint aki ismeretlen, távoli tájakon utazik, és aki felfedezései alatt és miatt teljesen másra figyel, mint a turisták. A szükségszerűen kisebb – nagyobb mértékű lelki regresszióban, érzelmi és testi krízisállapotban lévő, halálfélelemmel küzdő, nemcsak érzékszerveikkel, hanem egész testükkel érzékelő betegek; a pszichológia iránt általában érzékeny hozzátartozók, és a belső „rossz” tudatosulásából eredő, megterhelő lelki működés gyökereit is ismerő orvosokat, nővéreket és gyógytornászokat el kellett érnünk. További feladat volt, hogy a velük történő rendszeres és kölcsönös beszélgetéseket meg kellett szerveznünk, fent kell tartanunk. Ily módon, egyre inkább együtt, közös nyelvünkön kezdtük el kidolgozni a pszichoanalitikus onkopszichológia alapjait. Ebben a munkafolyamatban segítségemre volt Ferenczi Sándor, Róheim Géza, és Székács István szellemi hagyatéka, analitikusi tevékenysége. Ferenczi és Róheim esetében írásaikban fedeztem fel, hogy szinte mindent tudnak az anya – gyermek, és az ennek az analógiáján működő onkológiai beteg – szakember közötti dinamikus kapcsolatról, a betegek félelmeiről, álmairól, tehát a főbb onkológiai problémákról és azok megértési lehetőségeiről. Székács István érdeklődéssel, fáradhatatlanul segített a szupervízió útján. Úgy is mondhatom, hogy a 90-es évektől számítva az egyik legfontosabb feladatunk a pszichoanalitikus onkopszichológia alakuló tudományának gondosan tisztázott, megnevezett tartalommal való megtöltésének elkezdése, az alapvető dinamikus folyamatok és kölcsönhatások felfedezése, leírása volt. Eközben, párhuzamosan megkezdtük a tapasztalati tényeken alapuló klinikai munkát az onkológiai osztályokon. Közben egy további, széles látókörű, humánus, pszichoanalitikai szempontól is művelt, segítőkész onkológusokból álló szupervízor csapat szerveződött körém, amelynek tagjai: Eckhardt Sándor, Fleischmann Tamás, Molnár Zsuzsa, Várady Erika, és Bíró Krisztina, valamint Stefan Bálint Svédországból. Elérhetőségük, a velük történő, olykor nagyon igénybe vevő megbeszélések, szabad véleménycserék jelentős segítséget nyújtottak szakmai fejlődésemhez, és az el nem tévedésemhez az onkológia világának bonyolult, de járható útjain. Azt hiszem sokat tanultunk egymástól.

Ferenczi – Róheim – Székács mesteri ívet rajzolnak szakmai életed alakulásában, ahogy beszélsz róluk érezhető, milyen mélyen barázdált a lenyomatuk benned. De ha csak Téged, eddig felépített munkásságodat nézzük, mi az, amire a legbüszkébb vagy, ami igazi elégedettséggel tölt el?

Szívesen dolgoztam, és szereztem fontos, hasznos tapasztalatokat a néhai Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Pszichiátriai és Klinikai Pszichológiai Tanszékén, de szakmai életutam az Országos Onkológiai Intézetben teljesedhetett ki. Néhány, pszichoanalitikai szempontból már leírt felismerést említenék, aminek megerősítésére, néhány esetben felfedezésére valóban büszke vagyok. Elsőként azt, hogy bizonyos betegeknél a rákbetegség diagnózisának közlésekor, amikor a bálinti belső „rossz” sejtése valóságosnak tűnik, és az életveszély lehetőségének érzése tudatosul, az e miatt bekövetkező pszichotrauma hatására nagymértékű, váratlanul bekövetkező, zuhanás-szerű lelki regresszió történhet a testvázlat kialakulásának kezdetére, a néhány hónapos korra. Ez a regresszió más, mint a pszichiátriai betegeké. Fluktuáló jellege miatt nehezen azonosítható, hogy miről van szó, és pontosan mi okozza az adott beteg gyakran nem konstans, de billegő módon újra és újra megjelenő, sajátos viselkedés-zavarát, súlyos érzelmi kaotikusságát, másoknál a pszichotikus szintet közelítő, könnyen krónikussá váló, „funkcionális” deperszonalizációját. A projektív identifikáció aktivitása, a kölcsönös (beteg – szakember között), igen érzékeny ingerfelfogásokkal jellemezhető zsigeri kommunikáció (Spitz cönesztétikus empátiának is nevezi) tetten érhetősége, az archaikus lelki védekezési mechanizmusok aktiválódása mind – mind nehezíthetik a kommunikációs folyamatokat, az erre épülő kapcsolatokat, az együttműködést az egy hajóban lévők között (beteg, hozzátartozó, szakemberek). A konténer funkció előtérbe kerülése, szükségessége tovább erősíti a viszontáttétel testi jeleinek további megismerésének szükségességét és fókuszba hozza az analitikus testi sérülékenységét, különösen ezen a területen. További megfigyelést és elemzést igényel a haldokló beteg és az élő, vagy már halott, de belső tárgyként létező anya kapcsolata, különösen a végső megkapaszkodás lehetőségének biztosítása, majd az elengedés, a távozás segítésének vonatkozásában.

A kórházakban létező, az onkológiai területen sokszor reménytelenség érzésekkel elárasztott affektív klímában a pszichoanalitikus tudással, attitűddel, gyakorlattal érzelmi kapaszkodót, támogatást, személyiségfejlődést elősegítő pszichológusok munkájának előkészítése, támogatása, szupervíziója „elég jó” érzéseket okoz bennem, a mai napig. De közérzetemet inkább az előttem álló feladatra való motiváltságom határozza meg. Kellemes nyomásként nehezedik rám – ha lehet ilyet mondani – egy magamnak adott teendő, a 25 év folyamán vezetett, szabálytalan onkológiai naplóm összeállítása.

Köszönöm a beszélgetést Ági, és gratulálok a Ferenczi Sándor díjhoz!

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.